251/5. A hiányzó entitás — Az urgős irattár csöndje

A mozgólépcső méltóságteljes, már-már vonakodó lassúsággal ereszkedett lefelé, mintha nem akarná megzavarni az archívumok örökös zümmögését. A kékes derengés erősödött, felfedve a falakat, melyek nem betonból, hanem préselt, kifakult papírból álltak, geológiai rétegekként sorakoztak. Minden egyes réteg alacsony, rezonáló frekvencián zümmögött, az elfeledett adatok kollektív sóhaja volt. A levegő egyre nehezebb lett, sűrű, régi tinta, por és valami halványan fémes illatával, mint egy rosszul archivált emlék. Az Antikvárius megmarkolta a korlátot, melynek sárgaréz felülete meleg volt az állandó, láthatatlan áramlástól, és megpróbálta megőrizni optimista éberségét, melyet a „hiányzó akták” kifejezés ébresztett benne. Ilyen helyen, gondolta, legalább tudják, hogy valami nincs meg. Ez már fél siker.
A mozgólépcső lassan megállt, mintha egy fontos bejegyzéshez érkezett volna a rendszer. Előtte egy tágas, félhomályos terem terült el, amelyet szintén kartotékszekrények szegélyeztek, de ezek mintha még régebbiek, még elhanyagoltabbak lettek volna. Pókhálószerű, finom, kék szálak futottak végig a fiókokon, mintha egy bonyolult adatfolyam vizuális megjelenítése lenne. A „Sürgősségi Irattár” felirat itt kopottabb volt, betűi némelyike levált, így néhol „Ürgős Irattár” vagy „Sürgős Irttár” volt olvasható. Egy széles, üres pult állt a terem közepén, tetején egy poros, de működőnek tűnő, réz csőposta-terminál, mely időnként halkan sziszegve kifújt egy-egy apró, feltekert cédulát.
Az Antikvárius odalépett a pulthoz. A csend itt mélyebb volt, mint feljebb, csak a távoli kartotékok tompa kattogása és a csőposta sziszegése törte meg. Egy apró, réztábla a pulton jelezte: „Kérem, adja meg a hiányzó entitás azonosítóját a terminálon.” A terminálon egy kis billentyűzet volt, rajta csak számok és egy „ENTER” gomb. Az Antikvárius hirtelen érezte a feladat súlyát. Henderson úr. De mi volt Henderson azonosítója? Volt egyáltalán neki ilyen? Eddig csak „Henderson úr” volt, egy ember, nem egy aktaszám. Reménykedve, de kissé tanácstalanul nézett körül. A pókháló-adatfolyam még mélyebbre vezette a tekintetét, egy sötét, szűk folyosó felé, ahol a fiókok már nem pulzáltak, hanem csak feketén tátongtak. A folyosó végén, a sötétben, valami halkan, ritmikusan kattogott, mintha egy elfeledett óramű még mindig dolgozna.