250/8. A zakóból áradó kattogás — A mélyraktári rezonancia

Az Antikvárius ránézett a gőzgépre, amelyből most már valóban Henderson úr kisugárzása áradt, ha az ember figyelmen kívül hagyta a vasváz karjainak kissé merev szögét és a gőz lassú sziszegését. A zsebóráról érkező kattogás ritmusos, monoton volt, mint egy hibátlanul működő, ám időtlen gépezet szívdobbanása.
– Semmi különös – legyintett az Antikvárius, mintha az Új Vevő kérdezett volna, holott az még mindig a csipesz szorításában vergődött, és a puszta rettegésen kívül semmilyen hangot nem adott ki. – Ez csak a bejáratási fázis. A rendszer szinkronizálja a belső órarendet a külső valósággal. A megboldogult Henderson úr rendkívül pontos ember volt, a gőzgép pedig ragaszkodik az eredeti adatokhoz.
Aztán, mielőtt az Új Vevő akárcsak pislogni is tudott volna, az Antikvárius határozott mozdulattal beljebb lökte a sárgaréz állványt, amelyre a férfi rögzítve volt. Az állvány nyikorgó kerekeken gördült át a könyvespolc mögötti derengő résen, a mélyraktárba, ahol a félhomályban sorakoztak a polcok, megannyi beazonosítatlan formával.
Az Új Vevő, miközben tehetetlenül sodródott a sötétebb terek felé, tisztán látta, ahogy a frissen felöltöztetett gőzgép, mintha csak üdvözlésképpen, enyhén meghajolt, majd lassan, óvatosan megindult a mélyraktár egyik sötét szeglete felé. A kattogás egyre halkabb lett, ahogy a fémalak elnyelődött a polcok között, hagyva maga után egy apró gőzfelhőt és a frissen bevarrt címke diszkrét illatát.
A mélyraktár mélyén egy pillanatra felvillant egy kék fény, mintha egy elfeledett, titokzatos óramű ütne el egy pontosan meghatározott időt.