250/6. A fém szabósablon — A meleg gyapjúcsapda

Az Antikvárius egyetlen elegáns mozdulattal lendítette beljebb a sárgaréz sínrendszeren függő Új Vevőt, mintha csak egy nehezebb télikabátot tolna arrébb a fogason. Átléptek a könyvespolc mögötti derengő résen, egyenesen a mélyraktár porlepte, gépzajos homályába. A lógó férfi kétségbeesetten próbálta felhúzni a lábát, nehogy hozzáérjen a padlón forgó kék üvegfogaskerékhez, amely halkan mormolva követte a mozgásukat.
– Látja, nincs itt semmi látnivaló – magyarázta az Antikvárius száraz, hivatalnokias hangon, miközben a raktár mélyén lévő, letakart munkaállomás felé vette az irányt. – Henderson úr minden bizonnyal csak a jól megérdemelt szabadsága előtti sziesztáját tölti a ponyva alatt. A szabályzat világosan kimondja, hogy a meleg gyapjúkabátot viselő látogatók érkezésekor a személyzet köteles átadni a terepet az ideiglenes helyettesnek. Ez puszta bürokrácia, kérem, ne feszengjen!
Az Új Vevő torkából csak egy vékony, fojtott hörgés tört elő, miközben a fura, óraműves szerkezet egyre közelebb vitte őt a középen magasodó, szürke vászonhalomhoz. Az Antikvárius büszkén rántotta le a nehéz ponyvát, hogy bizonyítsa elméletét, ám a lepel alatt nem Henderson úr feküdt békésen szunyókálva.
A vászon alatt csupán egy hatalmas, üresen tátongó, kabát alakú vasváz állt, amelyből finom gőzszálak sziszegtek elő. A váz karjai pont olyan szélesek voltak, mint a vevő elegáns gyapjúkabátja, és a mechanikus vállfák mohón megrebbentek a jövevény láttán. A hátuk mögött a könyvespolc nehéz tölgyfa ajtaja egyetlen fémes, visszavonhatatlan kattanással záródott be.
A sötét sarokból hirtelen egy apró, sárga mérőszalag kúszott elő a padlórések közül, és halkan sziszegve tekeredni kezdett a vevő bokája körül.