250/5. A meleg gyapjúkabát — A fura szabadságolás

Az Antikvárius nem vesztegette az időt. Miközben az Új Vevő kétségbeesetten kapálózott a magasban – elegáns cipői bő fél méterrel lebegtek a padló felett –, a boltvezető rutinos mozdulattal csavarta le a csőposta sárgaréz kupakját.
– Kérem, ne rángatózzon, a rugós mechanika érzékeny a hirtelen súlyváltozásokra – intette le az Antikvárius a kapkodó levegőjű férfit, mintha csak egy rossz helyre tett könyvjelzőt igazítana meg. – Ez a kis rögzítés csupán a standard átmeneti protokoll része. Biztonsági óvintézkedés, nehogy elessen a mélyraktár egyenetlen padlóján, amíg kitöltjük a jelenléti ívet.
A vevő liluló fejjel próbált tiltakozni, de a rézcsipesz szorítása nem engedett, sőt, gyengéden ringatni kezdte őt a puszta lepel felett. Az Antikvárius kisimította a vékony, gőzillatú papírost, hogy felolvassa a hivatalos értesítést, amely megnyugtató magyarázatot ígért a kaotikus helyzetre.
– „Tisztelt Ügyvezetés” – olvasta fennhangon a poros pápaszem mögül. – „Örömmel értesítjük, hogy Henderson úr szabadságolási kérelmét jóváhagytuk. A helyettesítésére kijelölt önkéntes kabátja kiváló minőségű gyapjú, amely ideális alapanyagul szolgál majd a ritka kiadások bőrkötésének restaurálásához.”
A papír alján nem pecsét állt, hanem egy apró, tintával rajzolt, vigyorgó arc. Az Antikvárius elképedve nézte a sorokat: a csőposta nem a központból érkezett, hanem magából a mélyraktár szellőzőrendszeréből, ahonnan most halk, elégedett kuncogás hallatszott.
A kapszula aljából egy apró, kék fényben derengő üveg fogaskerék gurult ki, amely halkan kattogva megállt az Új Vevő lógó lába alatt.