250/3. Henderson üres helye — A záradék érvényesítése

Az Antikvárius meglepő gyorsasággal hajtogatta össze a pergamenszalagot, és próbált úgy festeni, mint egy elhivatott tisztviselő, aki éppen egy rendkívül bonyolult, ám teljesen rutinszerű bürokratikus folyamatot koordinál.
– Micsoda szerencse! – kiáltotta túl a padló alól felszűrődő, baljós kattogást. – A központ szinte azonnal jóváhagyta az Ön helyzetét. A letéti jogviszony lezárult, most következik a fizikai behelyezés. Ön személyesen tekintheti meg a megőrzőt.
Az Új Vevő hirtelen elfelejtett kiabálni. A lába alatt a padlódeszkák finoman félrecsúsztak, miközben a könyvespolc mögötti rést átjáró derengés hirtelen fojtogatóan hűvösre váltott. A rés megrázkódott, s egy tágas, ködös átjáróvá szélesedett, ahonnan édeskés fém- és leltárszagú levegő csapott ki.
– Várjon, én nem akarok sehova belépni! – hátrált a látogató, ám a réztartályos csőposta egy éles szisszenéssel újabb gőzsugarat pöffentett ki közvetlenül a sarka mögött, finoman a nyílás felé terelve őt.
Az Antikvárius udvarias gesztussal átlépett a könyvespolc mögötti derengő résen a mélyraktárba. A fali lámpás halvány fénye a terem közepén álló, vastag vászonlepelre esett. A lepel egy határozott, mozdulatlan emberalakot formázott, ám amikor a huzat meglebbentette a szegélyét, a kerek szemüveges kereskedő megdermedt: a lepel alatt csak a puszta levegő állt. Henderson úr nem volt a vászon alatt.