250/2. A beazonosított látogató — A helyettesítési záradék

Az Antikvárius kitekerte a fémhengerből kicsúszó, megsárgult pergament. Megkönnyebbülten felsóhajtott, amikor meglátta a hivatalosnak tűnő, cirádás bélyegzőt. Biztos volt benne, hogy csupán a fővárosi központ küldte meg a szokásos havi kenőolaj-elszámolást, elvégre a csőposta ritkán tévedt ennél komolyabb ügyekben. A reménykeltő pillanatot azonban nyers ajtócsapódás törte meg.
– Elég a bújócskából! – rontott be a hátsó szobába az Új Vevő, akinek vöröslő feje tökéletesen harmonizált a falon lógó régi tűzoltó-készülékkel. – Azonnal ideadja a családi hagyatékot, vagy darabokra szedem ezt a lócitrom-szagú kócerájt!
Az Antikvárius sietve a háta mögé rejtette a pergament, és a legnyugtatóbb, leginkább ügyfélbarát mosolyát erőltette magára, miközben igyekezett elállni a könyvespolc mögött derengő, gyanúsan sziszegő rést.
– Kedves uram, a türelem rózsát, a kapkodás viszont leltári hiányt terem – suttogta békítőleg. – Biztosíthatom, hogy a letétje a legbiztonságosabb helyen...
Ekkor azonban megpillantotta a pergamen alján lévő apró betűs kiegészítést, amelyet a gőz halványan olvashatóvá tett. Nem az elszámolás volt az. A papíron az Új Vevő pontos születési dátuma, kabátmérete és jelenlegi pulzusszáma állt, alatta pedig egy piros pecsét: „Befogadásra jóváhagyva. Henderson úr helye felszabadult.”
A padló alól ekkor tompa, ritmikus kattogás indult el, mintha egy hatalmas óramű fogaskerekei keresnék a következő láncszemet.