249/4. A visszakövetelt letét — A bezáródó óramű

– Csak a hőtágulás – legyintett az Antikvárius hamis flegmasággal, miközben a mélyraktárból szűrődő kattogás már a pult üveglapját is rezegtette. – A régi épületek hajlamosak a ritmikus tágulásra, különösen, ha az ember megpiszkálja a pincét.
A vevő azonban nem tágított. Sétapálcájával dühösen a padlóra bökött.
– Ne nézzen bolondnak! Az a hang pontosan olyan, mint nagyapám zsebórája, amit hatvannégy éve adott le maguknál zálogba. Ideje visszaadni!
Az Antikvárius feszülten pillantott a zsebében lapuló, még mindig gőzölgő cédulára, melyre az volt írva: „Bérlet meghosszabbítva. Új lejárati dátum: most.” Hogy elhallgattassa a kellemetlenkedőt, határozott léptekkel átlépett a könyvespolc mögötti derengő résen a mélyraktárba. Arra számított, hogy Henderson úr, a fura segédje épp a faliórát bütyköli a vászon alatt. Ám a raktár sarka üres volt; Henderson úrnak nyoma sem volt a ponyva alatt, csak a fémváz árválkodott ott.
A kattogás ekkor hirtelen elhallgatott a raktárban, és helyette a pult felől, a vevő irányából hallatszott egy baljós, kettős fémes kondulás.
Az Antikvárius visszasietett az első szobába. A vevő mereven állt a pult előtt. Az arca sárgás, viaszos árnyalatot öltött, haragos tekintete üvegessé vált. A mellkasából gőz szivárgott, miközben a sárgaréz gombok a kabátján apró fogaskerekekként kezdtek forogni.
– A letét… lejárt – mondta a vevő gépies, fémhangú kattogással, majd elegáns mozdulattal elkezdte összehajtogatni a saját karjait, mintha csak egy míves utazóóra rugói húzódtak volna vissza a tokba. Teste hihetetlen precizitással zsugorodott össze, egyenesen a gőzölgő alsó fiók felé billenve.
Az Antikvárius döbbenten nézte, ahogy a „vevő” utolsó darabkája is bezakkan a rekeszbe, melynek fedele magától rácsapódott. A csendet csak egy apró, kéken derengő fogaskerék törte meg, amely kicsusszant a fiók alól, és halkan gurulni kezdett a hátsó szoba sötétje felé.