249/3. A gőzölgő fiók — A letét visszavág

Az Antikvárius nem az a típus volt, akit egy kis gőz és egy kósza fémkattanás kibillentett volna a hivatali flegmájából. Bosszúsan legyezte el a pultból felszálló meleg párát, majd egyetlen határozott rántással teljesen kihúzta a makacskodó alsó fiókot. Odabent azonban nem a megszokott egérrágta számlatömbök hevertek, hanem egy bonyolult sárgaréz szerkezet, amely dühös darázsfészekként zümmögött, és apró fogaskerekeivel szorgalmasan darálta a papírszalagot.
– Ez bizonyára valami olcsó trükk – horkant fel az új vevő, bár a hátrálása és a sétapálcája görcsös szorítása egészen mást árult el. – A nagyapám órásmester volt, nem bűvész. És határozottan nem én írtam alá azt a könyvet hat évtizede!
– Kedves uram, ebben a boltban a tények makacsabbak, mint a por – sziszegte az Antikvárius, miközben ujjaival óvatosan megérintette a gép vibráló burkolatát. A fémből áradó forróság szinte égette a bőrét. A szerkezet ekkor egy utolsót rándult, majd egy apró, frissen perforált papírcédulát köpött ki magából.
A papíron még fénylett a nedves tinta: „Bérlet meghosszabbítva. Új lejárati dátum: most.” Az Antikvárius gyorsan zsebre vágta a gőzölgő kulcsot, igyekezve fenntartani a látszatot, hogy minden a legnagyobb rendben van. De a könyvespolcok mögötti derengő résből ekkor egy fémes, ritmikus kattogás hallatszott, mintha valami hatalmas óramű kelt volna életre a sötétben.