249/1. A hiányzó nyugta — A pult mögötti látogató

Az Antikvárius zsebre vágta a még mindig halkan kerregő, bürokratikus áriát mormoló lakatot, majd a könyvespolc mögötti résen át visszalépett a bolt elülső, félhomályos terébe. A pult feletti rézcsengő halk rezgése még ott lebegett a levegőben, mint egy félbeszakadt suttogás.
A pult előtt egy csontos, szürke kalapos úr állt. Bőrkabátjának gallérját egészen az álláig húzta, és türelmetlen, szigorú ütemre kopogtatta a fafelületet egy vékony, ezüstgombos sétapálcával. Megjelenése pergamenszáraz eleganciát árasztott, mintha maga is a leltári nyilvántartásból lépett volna ki.
– Miben lehetek a segítségére? – kérdezte az Antikvárius, miközben igyekezett leporolni kötényéről a mélyraktár finom, rézportartalmú gőzét. Zsebében a lakat pontosan ebben a pillanatban kattant egyet, mintha csak egy újabb késedelmi pótdíjat könyvelt volna el.
– Egy végtelenül egyszerű ügyről van szó – mondta az új vevő, s lassan végigmérte a mennyezetig érő polcokat. – A nagyapám hagyott itt egy bőrkötésű kódexet állagmegóvásra. Pontosan hatvannégy évvel ezelőtt. A nyugta természetesen elveszett, de a családi emlékezet precíz.
Az Antikvárius enyhén megköszörülte a torkát. Az antikvárium leltára ugyan híres volt az alaposságáról, ám hat évtizedes csúszásokat még a legengedékenyebb könyvkereskedő sem szorgalmazott. Lassan a pult alatt rejtőző, sárgult jegyzőkönyv felé nyúlt.