248/8. A Kulcs és az Óra – A Mechanikus Lélek

Az Antikvárius, bár a gőz kissé meglepte, nem vesztette el a hidegvérét. A kulcs súlya megnyugtató volt a kezében, a felületét borító pára pedig a frissesség illúzióját keltette, mint egy reggeli kávéfőző. Óvatosan megfordította a tárgyat, és a jellegzetes fogazatban felismerte a falióra-kulcsok mindentudó egyszerűségét. A gőz apró, sziszegő hangon felszállt az orrába, és egy pillanatra olyan érzése támadt, mintha egy elfeledett, titkos üzenetet szimatolna.
A lakat a tenyerében még mindig ott feküdt, a most már nyílás nélküli, sima felületével. Az alátét eltűnt, a pulzálás alábbhagyott, de valami mégis megváltozott. Egy apró, alig észrevehető réscsík jelent meg a tetején, mintha csak egy óra felhúzómechanizmusának tengelye lenne. A kulcs és a lakat, a két rejtélyes tárgy, most mintha hirtelen egymásra találtak volna egy abszurd, régimódi társkeresőn.
Az Antikvárius gondosan illesztette a kulcsot a lakatba. Nem kellett erőltetni, a réz a rézbe könnyedén csúszott. Egyetlen apró kattanás, és a kulcs a helyén maradt, szorosan. Ám a lakat nem nyílt szét, nem tárult fel semmiféle rejtett üreg. Ehelyett halk, egyenletes ketyegés kezdett hallatszani belőle, mintha egy miniatűr óraszerkezet éledt volna fel a mélyén. A gőz intenzívebbé vált, és enyhe, avas papír illata keveredett a levegőbe.
A ketyegés egyre erősödött, majd egy mély, de ismerős, rekedtes hang vette át a helyét. „…lejárt a bérleti szerződés… sürgős intézkedés szükséges… Henderson úr… az adósságok… a késedelmi pótdíj…” – ismételte gépiesen a lakat, Henderson úr jellegzetes, hivatalos hangján, mintha egy elromlott papírmalomból jönne. Az Antikvárius megértette. Henderson úr nem könyvvé vált. Ő maga volt az a mechanikus, bürokratikus szellem, melyet a lakat most szabadjára engedett, egy soha véget nem érő leltározási mizéria formájában.
A távoli pult felől eközben halvány csilingelés hallatszott, mintha egy elfeledett vevő lépett volna be a boltba.