248/7. A vonal iránya — A tátongó fiók

Az Antikvárius nem tartozott a kapkodó emberek közé, de a fémből kisarjadó geometria látványa még az ő pedáns logikáját is kikezdte. A pulzáló lakat felületén kirajzolódó apró vonal finoman végigkarcolta a rozsdaréteget, mint egy elszánt metszőfej, majd hajszálvékony járatot vájt a sárgarézbe. A padlón pörgő alátét e pillanatban hirtelen megállott, és éles szélével a mélyraktár legsötétebb, leghátsó sarka felé mutatott.
A józan ész ugyan azt diktálta volna, hogy az ember azonnal visszasétáljon a biztonságos, papírszagú boltba, ám a leltározói kíváncsiság mindig is erősebbnek bizonyult a túlélési ösztönnél. Az Antikvárius óvatosan felemelte a fémkarikát. A réz meglepően hideg volt, mintha az iménti forgás közben minden hőt kiszívott volna a környezetéből. Ahogy a lakat új járatához érintette, a szerkezet nem kattant fel. Ehelyett halk, elégedett nyüszítéssel magába nyelte az alátétet, akár egy jól nevelt érmés automata.
A polcsorok között derengő, kékesszürke homály ekkor megmozdult. A mélyraktár hátsó falánál álló, pókhálós katalógusszekrény egyik fiókja lassan kigördült a helyéről, teljesen magától. Odabentről nem elfeledett iratok, hanem egy szablya vékony kék fénysugár vetült a poros padlóra, tűéles kört rajzolva a deszkákra.
Az Antikvárius közelebb óvakodott. A megvilágított kör közepén egy elhasznált, rézből öntött kulcs feküdt – pontosan olyan, amilyennel Henderson úr szokta volt felhúzni a faliórát, mielőtt könyvvé változott. S a kulcs szárcsövéből halk, sziszegő gőz szivárgott.