248/5. A rozsdás ígéret — A fém pulzálása

Az Antikvárius meredten nézte a papírt, majd a rozsdás lakatot. „Gerincét” – vajon ez valami metafora, gondolta remegve, talán a gerincátmérőre vonatkozik, mint a könyveknél? Vagy arra a gerincre, amit az ember a vitákban tanúsít? De a lakat… az már sok volt. Egy rozsdás, frissen hullott lakat nem szokványos vendég a mélyraktárban. Valószínűleg csak egy rosszul időzített, rendkívül körülményes tréfa, amit Henderson úr eszelt ki, még mielőtt könyvvé változott volna. Egy bürokratikus bosszú, amiért az Antikvárius túl sokszor piszkálta a metaadatokat.
Óvatosan guggolt le, hogy szemügyre vegye a lakatot. Nehéz volt és hideg, rozsda ette, de a leesés hangja friss volt. Felvette. Tenyerében súlyosnak bizonyult, kellemetlenül fémszaga volt. Nem volt rajta felirat, csak egy mély karcolás.
A papírt még mindig szorongatta. Melyik félelmetesebb: a lejárt szerződés, a gerincét követelő megjegyzés, vagy ez a semmiből felbukkanó rozsdás tárgy? Egy nagy félreértés, ismételte magában.
Ahogy felállt, a lakat hirtelen megremegett a kezében. Egy halk kattanás rázta meg, mintha belülről nyílna. Az Antikvárius szíve kihagyott egy ütemet. A lakat teste enyhén felizzott, majd kékes fénnyel pulzált, mielőtt újra elhalványult volna.
A mélyraktár sötétjéből ekkor egy apró, csillogó pont gördült ki, egy kis sárgaréz alátét, ami megállt a lakat előtt, mintha egy régóta várt esemény utolsó darabja lenne.