248/4. A csőposta üzenete — A lejárt szerződés

Az Antikvárius óvatosan lépett közelebb a sárgaréz csengőhöz, amely még mindig halkan vibrált a félhomályban. Először arra gondolt, hogy a mélyraktár huzata vagy a polcok alatt motoszkáló egerek kísérteties játéka okozza a hangot. Végtére is, egy könyvesbolt pincéjében a fizika törvényei gyakran átadták a helyüket a por és a penész sajátos szabályainak. Megnyugtatta a tudat, hogy Henderson úr – még ha könyv alakban is – csupán egy kétségbeesett bürokrata, aki a felesleges adóívek elől menekült a polcok alá, és a kábelek valószínűleg csak a régi, elfeledett telefonvonalak maradványai, amikbe a kötet véletlenül beleakadt.
Hogy véget vessen a komédiának, az Antikvárius elővett egy hosszú, sárgaréz mérővesszőt, és benyúlt vele a legsötétebb polcsor alá, ahol a Henderson-kötet eltűnt. Úgy tervezte, egyszerűen kipiszkálja a lázadó gerincet, leolvassa a vonalkódot, és ezzel az egész adminisztratív rémálom véget ér. A fém pálca azonban nem papírt vagy bőrt ért, hanem valami egészen mást: egy lágy, ritmikus szívverést, amely átfutott a sárgarézen, egyenesen a tenyerébe.
Mielőtt elengedhette volna a pálcát, a polc alatti résből erős vákuum rántotta meg a szerszámot, és az egy halk csattanással eltűnt a mélyben. Ezzel egy időben a falba épített, régi csőposta nyílása fémes csikordulással kiköpött egy sárgás papírlapot. Az Antikvárius remegő kézzel emelte fel az írást, arra számítva, hogy Henderson úr adóbevallását látja majd. Ehelyett a papír egy tíz évvel ezelőtti bérleti szerződés volt, amely a saját nevét tartalmazta, az aláírás helyén pedig egy sötétkék, még mindig nedves tintapacni díszelgett.
A papír alján egy apró, gépelt megjegyzés állt: „A bérleti idő lejárt. Kérjük, készítse elő a gerincét.” A sötét sarkon túl, a polcok közötti résből ekkor egy nehéz, rozsdás lakat hullott a padlóra.