247/9. A Kábelkárhozat – Henderson Önkötője

Az Antikvárius óvatosan lépett közelebb, a padló minden nyikorgása mintha csak felerősítette volna Henderson úr elmélyült, már-már transzszerű állapotát. A könyv formájú alak mit sem sejtett közeledtéről, ujjai – ha lehet így nevezni a puha, bőrszerű lapokból formált végtagokat – ügyetlenül próbálták a vékony, szigeteletlen kábeldarabot a könyvtest egyik gyűrött sarkába illeszteni, pontosan oda, ahol a gerinc és a hátsó tábla találkozott. Nem volt ott semmiféle csatlakozó, semmiféle port, csak a kiterjedt, régi papír illata, és a nyomdafesték fakó emléke. Henderson úr „szemei” továbbra is a falban lévő pulzáló kék fényre tapadtak, mintha onnan várna valamilyen visszajelzést, megerősítést a kétségbeesett kísérletére.
A kattogás, ami eddig távolinak tűnt, most közelebbről, és sokkal organikusabban hangzott. Ahogy az Antikvárius egészen megközelítette a létrát, rájött, hogy a hang nem egy eldugott sarokból, hanem magából Henderson úrból, a könyv belsejéből árad. Mintha valami apró, régimódi mechanizmus dolgozna benne, egy elromlott óramű, vagy egy elavult tárcsás telefon recsegne, miközben próbálja a megfelelő frekvenciát megtalálni. A kábeldarab pedig csak egyre jobban befurakodott a hasadt papírrostok közé, de semmiféle elektromos jel nem utalt arra, hogy a kísérlet sikeres lenne.
Ez nem egyszerű kábelhiba volt, és Henderson úr nem a Kábelügyintéző Osztály hibáit igyekezett orvosolni. Ez sokkal inkább egy magánjellegű, mániákus törekvés volt, amiről az Antikvárius addig csak a legvadabb pletykákban hallott. Henderson úr, aki az utolsó éveiben megszállottan kutatta a „Kötetek Közötti Kommunikáció” elméletét, most saját magán próbálta ki a legvégső kísérletet. Úgy vélte, a kék fény egyfajta „meta-adat stream”, amelyen keresztül a tudatát, tapasztalatait, és az összes valaha olvasott könyv tartalmát „feltöltheti” egy digitális túlvilágra, vagy ahogy ő nevezte: a „Végtelen Könyvtárba”.
A kábel nem egy javítóeszköz volt, hanem egyfajta önműködő, digitális umbilikus zsinór, amellyel Henderson úr azt hitte, saját létezésének firmware-ét frissítheti. A kattogás nem hibaüzenet volt, hanem a könyv belső folyamatai, lapjai, kötései, sőt, a benne lévő szavak próbálkozása, hogy adatcsomagokká rendeződjenek. Ahogy az Antikvárius nézte, Henderson úr, a könyv, hirtelen egy mélyebb, rekedtes, de mégis gépi morajlást hallatott. A kábeldarabot végül sikerült a gerinc és a tábla közötti résbe tuszkolnia, egy pillanatra halk sziszegés hallatszott, mintha valami rövidzárlat történt volna, de nem a várható, hanem egy sokkal intimebb, belső zárlat.
Ekkor a falban lévő kék fény egy utolsót lüktetett, majd egy pillanatra kialudt. A mélyraktárt sötétség borította be, csak a távoli polcokról visszaverődő halvány, zöldes derengés törte meg. Henderson úr, a létrán ülve, mozdulatlan maradt, az ujjaival még mindig a kábelbe kapaszkodva. A belső kattogás elhallgatott. De a csend nem tartott sokáig. A mélyraktár túlsó végéből, egy eddig ismeretlen, fémből készült ajtó mögül, egy halk, de ritmikus pulzálás kezdődött, mintha egy szív dobogna mélyen a könyvek alatt.