247/8. A Mélyraktári Meglepetés — Henderson Kábelmániája

Az Antikvárius, nem sokat teketóriázott. A tíz másodperces panaszfelvétel gyötrelmeihez képest ez a halk szusszanás egyenesen invitálóan hatott. Mintha a fal maga is megelégelte volna a bürokráciát, és diszkréten felajánlotta volna a menekülő útvonalat. Egy mély sóhajt engedett meg magának, ami mintha visszhangozott volna a steril folyosó néma ürességében, majd óvatosan benyomta magát a résen. Az átjáró meglepően szűk volt, mintha direkt egy könyvmolynak szabták volna, aki élete során annyi vékony kötetet olvasott, hogy maga is papírvékonyra aszott. Teste súrlódott a hűvös, sima felületen, a kék fény pedig körülölelte, egy pillanatra elnyelve őt a kékes semmibe.
A következő pillanatban a mélyraktár szokatlan, penészes-könyves illatát szívta magába. A pulzáló kék fény, ami átvezette őt, most egyfajta halvány, éjszakai világításként szolgált, sejtelmes árnyékokat festve a plafonig érő könyvespolcokra. Nem volt ez az a steril, modern folyosó, amit a „KÁBELÜGY” felirat sugallt. Ez sokkal inkább emlékeztetett egy rég elfeledett temetőre, ahol a sírkövek helyett könyvek sorakoztak, rendszerezetten, mégis nyugtalanítóan. Az Antikvárius, amint teljesen átjutott a résen, maga mögött hagyva a fal halk zümmögését, azonnal felismerte a helyszínt: a régi, elátkozott mélyraktár volt ez, ahova utoljára akkor merészkedett, amikor az új vevő, immár könyv formájában, a napi forgásba került.
A padló nyikorogva reagált súlyára, miközben tekintete körbejárt a furcsa félhomályban. A kék fény apró, vibráló pontjai jelezték a könyvek gerincén a tárolási protokollt, amint azt korábban már látta. A levegőben valami furcsa, szinte érezhető statikus töltés vibrált, mintha a polcokon lévő minden egyes kötet belső energiája egyszerre akarna kitörni. Ekkor vette észre azt, ami a leginkább megborzongatta: egy ismerős alakot. Henderson úr, azaz a Henderson úrra emlékeztető könyv, nem a megszokott helyén, a vászon alatt feküdt.
Ehelyett egy rozsdás, fémből készült gurulós létra tetején ült, kezében egy apró, csillogó kábeldarabbal. A szeme, vagy legalábbis az a rész, ahol a könyv gerincén a szemnek szánt illusztráció volt, mereven a falban lévő résre szegeződött. Úgy nézett ki, mint egy gondolataiba merült kutya, aki éppen rájött, hogy a postás valójában nem is létezik, csak egy illúzió, amit a rendszer tart fenn. A kábeldarabot mintha megigézte volna, forgatta ujjaival, miközben valami halk, ritmikus kattogás hallatszott, ami nem tőle, hanem a mélyraktár egy sötétebb sarkából jött. Az Antikvárius egy pillanatra elfeledkezett a Kábelügyintéző Osztályról, és az abszurd panasztételről. Henderson úr furcsa viselkedése sokkal izgalmasabb rejtélyt ígért.