247/5. A Kábelügyintéző Osztály — A Pulzáló Folyam

Az Antikvárius, akit a bürokratikus abszurditás már meg sem lepett, mégis reménykedve hajolt a falhoz. A kékes fény a lyukon át pulzált, mint egy meghibásodott digitális szív. Ujjbegyével körbetapogatta a falat, ami meglepően rugalmasnak bizonyult, nem a megszokott, durva betonnak. Egy halk, gépi kattanás jelezte, hogy valami engedett, és a fény körül a fal egy hajszálvékony résen lassan szétnyílt. Nem repedés, hanem egy precíz, mesterségesen vágott nyílás volt.
A rés mögött nem a mélyraktár további, poros szeglete várt, hanem egy tiszta, steril folyosó. A falak ismeretlen, fényes fémből készültek, a padló pedig sima, csúszós felületű volt. A levegő itt friss volt, de mesterségesen hideg, és a könyvek illata helyett egy égett elektronika halvány szaga terjengett. Az Antikvárius egy pillanatra habozott. A „Kérjük, ellenőrizze a hálózati kábelt” utasítás most új, hátborzongató értelmet nyert.
A folyosó mélyén egy tábla villódzott, rajta stilizált piktogramokkal és egy felirattal: „KÁBELÜGYINTÉZŐ OSZTÁLY – BEJÁRAT”. Alatta egy apró, piros gomb és egy mikrofon várta. Mintha egy szatíra kellős közepébe csöppent volna, de a humorérzéke pillanatnyilag lefagyott. Vajon G. G. ügyintéző maga is egy ilyen folyosón tengődik, a végtelen újrapróbálkozás áldozataként?
A kék fény most már a teljes folyosót megvilágította, és a távolból egy halk, ritmikus zümmögés hallatszott, ami mintha a falakból szivárgott volna. Az Antikvárius mögött a rés hangtalanul bezárult, a mélyraktárra jellemző könyvszag pedig végleg eltűnt. Csak a mesterséges folyosó maradt, és a zümmögés, ami most már egyre határozottabban lüktetett, hívva őt az ismeretlen felé.