246/5. A tekeredő végzet — A láncos osztályozás

A fém spirál, mintha egy elfeledett, gigantikus golyóstoll vége volna, lassan kifordult a nyílásból. Hívogatóan csillogott, mint valami galaktikus csavarhúzó, amely éppen most készül szétszedni az univerzumot, vagy legalábbis a raktár logikáját. Az Antikvárius, akinek már a légzése is valami régi, rozsdás könyvszorító nyikorgására emlékeztetett, közelebb hajolt. Nem hallott semmit, csupán a saját szíve dobogását, ami most már egy lassan forgó tintapatron zümmögését utánozta. Mi következik? Egy kiadatlan mű előszava? Egy végzetes bibliográfia?
A spirál végén, egy apró, áttetsző dobozban, mintha éppen egy ritka bélyeget őrizne, ott feküdt Az új vevő, a tekintélyes bőrkötésű kötet. A „Képregények alosztály” felirat halványan még világított a gerincén. A spirál, egy finom, ám megállíthatatlan mozdulattal, elindult. Nem felfelé, nem oldalra, hanem lefelé, egy mélység felé, ami eddig rejtve maradt a raktár padlója alatt. Az Antikvárius értetlenül követte tekintetével a süllyedő formát. A spirál olyan sebességgel tekeredett befelé, ami már-már a gravitáció törvényeit is megkérdőjelezte.
A doboz a könyvvel együtt eltűnt a mélységben, mintha sosem létezett volna. A nyílás befelé húzódott, majd halk, légmentes *puffanással* záródott. Helyette egy újabb kijelző villant fel, rajta egy üzenet, melynek hangneme olyan volt, mint egy túlságosan is hatékony könyvtárosé, aki épp a késedelmi díjakat számolja fel: „Bejegyzés: Emlékeztető. Az előfizetés megújításának esedékessége: 365 nap. Képregények alosztály. Köszönjük türelmét.” Henderson úr *smiley* arca újabb fokozattal szélesedett, valahol a jóindulat és a gúny határán billegve.
Az Antikvárius dermedten állt. A pulzáló párna eltűnt, az új vevő eltűnt, a spirál eltűnt. Csak a fémhangú emlékeztető maradt. Ahogy az üzenet halványodni kezdett, a mélyraktár távoli zugából egy halvány, fémes *csörömpölés* hallatszott, mintha valaki éppen egy lakatot csúsztatott volna egy hosszú, rozsdás láncon.