246/1. A sárgaréz kulcs — A leltározó rémülete

Az új vevő hirtelen megállt, és a listáját szorító ujjai fehéredni kezdtek a feszültségtől. Bár az imént még magabiztosan bírálta el a valódi marhabőr kötést, a sarokban megmozduló rézkulcs zörrenése láthatóan kizökkentette a szerepéből. Az Antikvárius megpróbált tiltakozni – elvégre mégiscsak ő volt a bolt tulajdonosa –, ám a torkából csak száraz, lapozódó papírsuttogás tört elő. Minden egyes kiejteni kívánt szóval egy-egy apró betűs lábjegyzet préselődött a kulcscsontjára.
– Maradjon veszteg, kérem – suttogta az új vevő, miközben gyanakvóan pislogott a sötét polcrendszer legalsó foka felé. – A szabályzat szerint az élő leltári tárgyak önhatalmú mozgása azonnali értékcsökkenést von maga után. És... nekem sincs több engedélyezett selejtezési keretem ebben a negyedévben.
Az új vevő hangjában rejlő remegés elárulta, hogy ő sem ura a helyzetnek. Óvatosan, mintha egy alvó viperát akarna megközelíteni, térdre ereszkedett a poros padlón, és a zörgő rézkulcs felé nyújtotta a kezét. Az Antikvárius merev, könyvgerinccé vált vállával tehetetlenül nézte a jelenetet. Azt hitte, a látogató meg akarja menteni, vagy talán el akarja zárni a mélyraktár titkait.
Ám ahogy a vevő ujjai összezárultak a sárgarézen, a kulcs nem engedelmeskedett. Ehelyett finom, fémízű gőz csapott fel a padlórésekből, és a vevő elegáns cipője körül a padlólapok lassan kezdtek szürke, kemény kartonlappá préselődni, mintha egy díszdoboz belső tálcája formálódna a lába alatt.
A sötét folyosó végén, a mélyraktár egyik elfeledett, gőzölgő szellőzőrácsán keresztül egy lágy, ritmikus kattogás hallatszott, mintha egy láthatatlan írógép éppen új fejezetcímet gépelne a sötétségbe.