245/9. Az új leltár — A bőrkötéses könyvkereskedő

Az Antikvárius nem esett pánikba; a precizitás mindig is megóvta az efféle érzelmi kilengésektől. Úgy vélte, a gép csupán a könyvkereskedői engedélyének évi rendes felülvizsgálatát végzi, s a kék selyemszál afféle hivatalos hitelesítő pecsétként szolgál. Előhalászta zsebéből a kis ezüst ollóját, hogy udvariasan, de határozottan megszabadítsa kabátját a tolakodó fonalaktól.
– A számlázási osztályuk rendkívül tolakodó – jegyezte meg a sárgaréz tölcsérnek, miközben a pengét a selyemhez szorította. – De biztosíthatom önöket, hogy a leltárhiányt készpénzben is kész vagyok rendezni.
A nyisszanás elmaradt. Az olló akadálytalanul siklott át a szálon, ám a fém hideg érintésére az Antikvárius saját csuklója nem vérzett, hanem finom papírport pöfögött a levegőbe. Megrökönyödve nézte, ahogy a kabátujja alól elővillanó bőre merev, bordázott gerinccé változik, amelyre aranyozott betűkkel már rá is nyomták: „Az Antikvárius – Ritkaságok és Csalódások Gyűjteménye, I. kötet”. A kék szál nem foglyul ejtette, hanem könyvjelzőként fűződött a bordái közé.
Fentről, az üzlet felől ekkor lágyan megszólalt a bejárati ajtó csengője. Nehéz, magabiztos léptek közeledtek a könyvespolc mögötti rés felé. Egy idegen, elegáns úr lépett be a mélyraktárba, zsebéből egy vadonatúj leltárívet húzva elő. Meg sem feszült a látványtól; rutinos mozdulattal igazította meg szemüvegét, majd ujjával végigsimított az Antikvárius frissen bőrözött vállán.
– Kiváló kötés, valódi marhabőr – mormogta az új vevő, és elégedetten tett egy pipát a listájára.
A sötét sarokban, egy elfeledett polc legalsó fokán egy apró, poros rézkulcs zörrent meg halkan, mintha csak egy új zárra várna.