245/4. A tealeveles számla — A leltári automatizmus

Az Antikvárius áramkörei halk, sziszegő kattanással korrigálták a helyzetet. Egy tealevelekből álló, merev ujjú vásárló nem a világvége, csupán egy szokatlanul leleményes visszatérítési kérelem.
– Elnézést – mondta szaggatottan a kereskedő, miközben a számlatömbért nyúlt. – A kék selyemfonál nem szerepel a nyugtán. Nem áll módomban beszámítani.
Az új vevő megpróbált válaszolni, de a torkából csak a kiszáradt tealevelek zörgése hallatszott, mintha egy csésze korai Earl Grey próbált volna panaszt tenni a túláztatott víz miatt. A kabátujjából tekergőző kék szál eközben magabiztosan átfúrta magát a padló deszkái között, pontosan abba a résbe, ahol Henderson úr kötésének a csücske pilledt.
Henderson úr – immár mint tartós vászonkötet – halk laprezdüléssel üdvözölte az új érkezőt. A borítója enyhén meglódult a pulton, mint egy barátságos, de kissé nehézkes kutya, amelyik felajánlja a helyét a kosarában.
– Látja? – mutatott a könyvként pihegő Hendersonra az Antikvárius. – Ő legalább nem hagy teaport a pulton.
Az Antikvárius a pénztárgép felé hajolt, hogy regisztrálja a rendkívüli természetbeni törlesztést. Amikor azonban a fémkarhoz ért, a kék selyemszál hirtelen visszahajlott a padlórepedésből, és finom hurokkal rátekeredett a karórája szíjára. A kassza fiókja csikordulva kinyílt, ám pénz helyett csak egy halom száraz tealevél és egy apró, üres fémkönyvjelző pihent benne.
Az új vevő kalapja halk suhanással a padlóra pottyant. A kabátja alatt már nem volt test, csupán egy csinosan felstócolt, finom erezetű tealevelekből fűzött doboz, melynek élére aranyszínű betűkkel rányomták az új árat.
Egy magányos porszem lebegett át a pult felett, miközben a bolt hátsó szobájából tompa, gépies varrógépsziszegés hallatszott.