245/3. A lélegző kötéstábla — A könyvkereskedő gépies gyanúja

Az új vevő, elragadtatva a gőzölgő illusztrációktól, úgy döntött, hogy száraz tényekkel is alátámasztja rajongását. „Lássuk csak, ki követte el ezt a remekművet!” – duruzsolta, és a könyv kolofonoldala felé lapozott, hogy kiderítse a rejtélyes kiadó kilétét. Az Antikvárius digitális áramkörei eközben lázasan dolgoztak a teáskanna utolsó, gőzös morzejelein. A kódfejtő algoritmus végül egy képtelen magyarázattal állt elő: a lüktetés és a pára egy szabadalmaztatott, önműködő könyvkonzerváló technológia része, amelyet a konkurens könyvkötészetek fejlesztettek ki a dohosodás ellen. Ez megnyugtatta az Antikváriust; a racionális tudat fellélegzett, hiszen Henderson úr bizonyára csak egy ilyen modern borító mögé bújt a hitelezői elől.
A vevő ujjai azonban megakadtak a lapok között. A papír textúrája meglepően érdes volt, és amikor teljesen szétnyitotta a kötetet, a lapok közül egy apró, rézcsengettyű hullott ki, majd dallamosan megkondult az asztalon. A „Kiadó?” feliratú cédula erre a hangra szinte táncolni kezdett a padlón.
„Milyen elmés könyvjelző!” – nevetett fel a vevő, de a nevetés hirtelen megfagyott a torkán. Ahogy megérintette a lapokat, rájött, hogy azok nem papírból, hanem sűrűre préselt, fekete tealevelekből állnak. Mire feleszmélt volna, a saját ujjbegyei is merevvé, sötétbarnává és szárazzá váltak, miközben a bőrén apró, finom erezetű levélminták futottak végig. A könyv nemcsak beszélt hozzá, de lassan be is kebelezte a tapintását.
A pulton fekvő rézcsengettyű még egyszer, utoljára megkondult, miközben az új vevő kabátujjából egy vékony, kék selyemszál kezdett kicsúszni, egyenesen a padló repedései felé véve az irányt.