243/7. A csilingelő gyermek — A kollekció kék harangja

Az Antikvárius szemei elkerekedtek. A Kulináris Különlegességek polcai közt még hagyján egy „A-kopcos-úr” című kötet, de a gyermekrímek szekciójából érkező csilingelés már az abszurditás hangos harangját kongatta. Pulzáló kék fonál krumplis ételek mellett? Rendben. Csilingelő altatódal a „Mondókák és Altatók” között? A dolog kezdett túlságosan is koherenssé válni, ami ritkán jelent jót.
Egy mély sóhaj kíséretében, melybe por és kétségbeesés vegyült, az Antikvárius a „Gyermekkönyvek – Mondókák és Altatók” felé cammogott. Léptei egy öregúr kelletlen vánszorgására hasonlítottak, aki tudja, mit talál, de nem vágyik rá. A padló minden recsegése egy újabb lap volt, amit a sors lapozott fel előtte.
Ahogy közeledett, a csilingelő hang apró harangjátékká erősödött, gyermekdalok morbid variációit zengve. Az Antikvárius reflexszerűen nyúlt a nyakához, elfojtott kiáltást keresve. Csak a hideg bőrt és szívét találta, ami túlspírázott metronómként dobogott.
„Hófehérke és a hét törpe” viharvert kiadása és a „Micimackó kalandjai” között, a polcon egy apró, szinte észrevehetetlen kötet lapult. Halványkék borítója, mintha elfeledett gyermekágy takarójából vágták volna ki, cím nélkül állt. Egyetlen, vékony, pulzáló kék fonál díszítette, apró, ezüstös csengőket formázva, halk, édes csilingelést hallatva. Az Antikvárius megérintette. A fonal hidegebb volt, lüktetése törékenyebb, mint egy álmodó csecsemő szíve. Súlya alig volt több, mint egy tollpihe.
A kollekció nem egyszerűen bővült, hanem diverzifikálódott. Ahogy a csilingelő könyvecskére bámult, a bolt másik sarkából, a „Sci-fi és Fantázia” szekció felől egy halk, elektronikus zümmögés hallatszott, mintha egy távoli, alvó robot ébredne lassan.