243/6. A remény íze – A kollekció bővülése

Az Antikvárius, bár a legutóbbi felfedezés még mindig szorongatta a józan eszét, nem tehette meg, hogy figyelmen kívül hagyja az újabb lapozó hangot. Egy szűkös, morgásszerű sóhaj szakadt fel torkából, mely valószínűleg egy félrecsúszott könyvjelzőnek szólt. Lassan elengedte a Henderson-kötet pulzáló gerincét, mintha attól tartana, hogy a kék fonál magával viszi ujjbegyének megmaradt nyugalmát.
Fejét rázva, mintha a gravitációt próbálná kirázni a gondolataiból, egyenesen a „Kulináris Különlegességek” szekció felé vette az irányt. A kulináris irodalom, gondolta, ritkán rejt ennyire hangos meglepetéseket. Ahogy közeledett, a halk, lapozó zaj felerősödött, már-már ritmussá vált, mintha valaki türelmetlenül lapozgatná a recepteket egy éhes gyomor előtt.
Egy üresnek tűnő helyen, a „Krumplis ételek a világ körül” és a „Túró rudi 1000 arca” között, egy meglepően kompakt, de annál súlyosabb könyv fészkelte magát a polcra. Borítója egyszerűen „A-kopcos-úr – A remény íze” címet viselte. A kötet, akárcsak Henderson úr példánya, feltűnően újnak tűnt, mintha épp most nyomták volna ki egy fantom kiadó műhelyében. Gerincén, mintegy fűszeres díszként, egy vékony, pulzáló kék fonál tekeredett, mely élénken vibrált a polc félhomályában.
Az Antikvárius megérintette a fonál végét, mely melegen és enyhén izgatottan lüktetett az ujjbegye alatt, mintha egy szív dobogna benne, tele várakozással. Nem volt kétséges: ez a „gyűjtemény” szaporodott. Az egész könyvesbolt, úgy tűnt, egy hatalmas, titokzatos kiadóvá változott, ahol a vásárlók nem távoztak, hanem... kiadták őket.
A polcok közötti csendben, messziről, a „Gyermekkönyvek – Mondókák és Altatók” szekció felől egy halk, vékonyka, alig hallható csilingelő hang tört meg.