243/3. A leltári bejegyzés — A kék fonál dilemmája

Az Antikvárius tekintete a leltárkönyv lapjára szegeződött, ahol a frissen leírt szavak alatt egy halvány, kék vonal tekeredett, mintha egy szeszélyes inda nőtte volna be az oldalt. „Még ez is,” motyogta, a hangjában az évszázados por fáradt rezgése. „Mintha az emberi tényező nem lenne elég bonyolult, most már a tinta is önállósítja magát.” A megszokott rend, a precíz leltározás szent és sérthetetlen rendszere valahogy mindig rést kapott, ha a vásárlók nem maradtak a kijelölt keretek között. És most már a papír sem.
Mélyet sóhajtott, ami egy régóta nem használt könyv lapozásának hangjára emlékeztetett. Hol is tartott? Cím. Igen, minden rendes könyvnek címe van. De minek nevezze ezt az új szerzeményt, ezt a nemrég még kopcos urat? „A vásárló, aki könyvvé vált”? Túl hosszú és kínosan leíró. „Vásárló #374, Speciális Állapot”? Túl száraz, és méltatlan ahhoz a különleges, már-már *reményteljes* csendhez, ami a polcok felől sugárzott.
A toll hegye tétován lebegett az üres rubrika felett, miközben az Antikvárius próbálta felidézni a kopcos úr nevét. Henderson úréra tisztán emlékezett, az valahogy beleivódott a szalon minden porszeme közé, de ez az új jövevény? Csak annyit tudott róla, hogy kopasz volt, és mintha valami különös, naiv *remény* lángolt volna a tekintetében, mielőtt… nos, mielőtt lapokra szedett valósággá lett. Mintha valami olyasmit keresett volna, amit csak itt találhatott meg, és most ő maga vált azzá, amit kutatott. Micsoda költői irónia! Bár a költészet ritkán segített a leltározásban.
„Rendben,” döntött végül, elengedve a tökéletes cím illúzióját. „A lényeg, hogy bekerüljön a rendszerbe.” Gondosan leírta az aznapi dátumot, mintha az segítene rögzíteni a valóság rohanó morzsáit. Aztán jött a szerző. „Önmaga,” morzsolta, de ezt túl költőinek és félrevezetőnek találta. „Ismeretlen,” írta végül, mert hát ki az az ember, aki *önmagát* írja meg, ráadásul ilyen komplikált antikváriumi körülmények között?
A kategória rubrikához érve szeme megakadt a kék vonalon, ami most már mintha halványan pulzált volna, mint egy eltemetett ér. „Fantasy?” – súgta gúnyosan. „Vagy inkább ’Non-fiction, Esetleírások, Speciális Anyagok’?” Ez utóbbi jobban illeszkedett a pedáns, de egyre abszurdabb valósághoz. De ahogy a kék vonal lassan, már-már észrevehetetlenül továbbkúszott az oldalon, mintha láthatatlan hidat építene a lap és a következő üres oldal között, az Antikvárius érezte, hogy a rendszere sokkal kevésbé szilárd, mint hitte. Egy mélyebb, ismeretlen logikát követett ez az egész, egy olyat, amit a leltárkönyve, minden évszázados bölcsessége ellenére, nem volt képes befogadni. Ráadásul az új kötetek száma egyre csak nőtt.