243/2. A könyvesített vevő — A leltár adminisztrációja

Az Antikvárius lassan vánszorgott vissza a pult mögé, a rézkilincs hűvös csillanását maga mögött hagyva. Üres, néma csend honolt a boltban, amely – gondolta – mégiscsak jobb volt, mint Mr. Henderson korábbi nyögdécselése. Bár most, hogy a „kopcos úr” is megérkezett, a csend mintha sűrűbbé, tapinthatóbbá vált volna. Nem az a fajta meghitt, poros csend, ami egy antikváriumban elvárható, hanem valami egészen más. Valami… *teljesebb*.
„Pompás,” motyogta maga elé, leülve a magas székre, melynek nyikorgása megtörte a nyomasztó némaságot. „Ez kellett még. Egy újabb bejegyzés a listára. Vajon milyen kategóriába kerül?” Előhúzta a masszív, bőrbe kötött leltárkönyvét, amelynek lapjai sárgultak az időtől és a gyakori használattól. Ujja végigsimította a vastag borítót, amelyen halványan kirajzolódtak az évszázadok során felgyülemlett porszemcsék. A leltár, mint mindig, készen állt a következő adatra.
Fintorogva nyitotta ki a könyvet. Az első üres lapon tollát pörgette az ujjai között. Azt írja: „Új vásárló, átalakult, polcra helyezve Mr. Henderson mellé.” De milyen áron? És melyik évszám alá kerüljön? Az érkezés dátuma? Vagy az átalakulásé? Az Antikvárius homlokráncolva nézte a tintatartót. Ez nem az a fajta „árú”, amit megszokott. Nem lehet egyszerűen rögzíteni, mint egy ritka első kiadást, vagy egy elfeledett filozófiai értekezést.
„Talán ’különleges gyűjtemény’?” – súgta maga elé, de a hangja gúnyosan visszhangzott a csendben. „Vagy ’nem értékesíthető tárgyak’?” A kategóriák, amelyeket évtizedek alatt dolgozott ki, most nevetségesen elégtelennek tűntek. A leltárkönyv lapjai, amelyek eddig a rend és a struktúra megtestesítői voltak, hirtelen elvontnak és haszontalannak hatottak. Hogy lehet valakit leltározni, aki… volt?
Egy mély, sóhajtás szakadt ki belőle. Nem tehetett mást, mint elkezdeni a szokásos rutinját, még ha az teljesen értelmetlennek is tűnt most. Végül is, valahol el kell kezdeni. A toll hegye tétován megállt a papír felett, mielőtt lassan leírta az első betűt az üres lapra. A tinta beszívódott a rostokba, mintha a papír maga is élne és szomjazná a bejegyzést. A bolt csendje ismét sűrűbbé vált, mintha valaki olvasná a frissen írt szavakat. Egy halvány, kék vonal futott végig az oldalon, mintha az új kötetek gerincéről mászott volna át.