243/1. Az új kötés — A polcra illő leltár

Az antikvárium mély csendjében a porszemek táncoltak a délutáni napsugárban. A rézkilincs, mintha egy szempár lenne, elégedetten csillant. Az Antikvárius, aki eddig a pult mögött morogott, most egyenesen állt. Homlokán mélyült a ránc, de már nem düh, hanem pragmatikus probléma miatt.
„Na, nagyszerű,” morogta maga elé. „Újabb darab. Ezek sosem gondolnak a leltározásra.”
Lassan, megfontoltan lépett ahhoz a polchoz, ahol a két kék spirállal összefonódott kötet békésen pihent. Mr. Henderson, a vaskos, korábban nyögdécselő kiadvány, most olyan nyugodt volt, mint egy poros lexikon. Mellette feküdt az új szerzemény, a „kopcos úr”, frissen cserzett gerincével, melyen még halványan kirajzolódott egy kék vonal.
Az Antikvárius megérintette a „kopcos úr” gerincét. Érezte az új bőr feszességét, a friss illatot. „Legalább most már nem panaszkodnak,” jegyezte meg a polc felé. „De hova tegyem? Nincs elég hely. Mindig ez van. Jönnek, mennek, aztán meg itt maradnak, és csak a gond van velük.” Morfondírozva nézte a polcot. Henderson úr most boldognak tűnt, az új társaság jót tett neki. A kék fonál, mely mindkét kötetet összekötötte, finoman pulzált.
Az Antikvárius kénytelen volt átrendezni a polcot. Néhány unalmas adóügyi kézikönyvet és egy poros latin szótárat arrébb tolt, hogy helyet biztosítson az új párosnak. A „kopcos úr” új helyére került, közvetlenül Mr. Henderson mellé, mintha mindig is oda tartozott volna. A helyére illesztette, majd elégedetlenül hátralépett. A bolt egy kicsit rendezettebb, de sokkal nyugtalanítóbb csendbe borult.
A pult felé haladva az Antikvárius még egy utolsó pillantást vetett a két, békésen fekvő kötetre. Az ajtó rézkilincse megint megcsillant. Lehet, hogy már várta a következő „látogatót”.