242/4. A panaszos fonál — A polcra rejtett segélykiáltás

A vevő tekintete azonnal a hang forrására szegeződött. A polcon lévő, vastag kötet, melyről a kék fonál lengett, valóban úgy nyikorgott, mintha egy elfeledett, sarokba szorított játék igyekezne felhívni magára a figyelmet. Furcsa volt ez a panaszos hang egy könyvtől, még akkor is, ha a másik kezében lévő, lüktető csoda már régen átírta a fizika alaptörvényeit. "Valami mechanikai hiba," gondolta, miközben óvatosan lépkedett a polcok között. "Talán a gerince repedt meg, vagy egy rugó lazult el a kötésben. Elvégre, ennyi idősen ki ne nyikorogna?" – próbálta racionális mederbe terelni a gondolatait, de a szívverése gyorsult, és a pulzáló könyv a kezében mintha erre a nyikorgásra válaszul lüktetett volna erősebben.
Elengedte az üres lapos kötetet, ami meglepő módon nem esett le, hanem lebegett egy pillanatig a levegőben, majd finoman, szinte észrevétlenül visszasuhant a vevő kezébe, mintha odanőtt volna. A vásárló most már mindkét kezével szabadon, de csak látszólag, a vastag, frissen cserzett bőrbe kötött könyv felé nyúlt. Az ezüstös könyvjelző valóban kilógott a gerincből, rajta a hajszálvékony kék fonállal, mely most már nem csak imbolygott, hanem lassan és ritmikusan, akárcsak egy apró inga, lengett. A nyikorgás is fokozódott, egyre inkább emberi sóhajra emlékeztetett, mintsem fának a súrlódására.
A vevő ujjbegyei finoman hozzáértek a könyv puha, de határozottan hideg borítójához. Abban a pillanatban a kezében lévő, pulzáló kötet, melyet a „modern művészet” címkével próbált értelmezni, hirtelen egy mély, tompa dobbanást hallatott. A kék spirál, ami korábban csak derengő érré változott az üres lapokon, most élénken, szinte dühösen villant fel. A hanghatás és a fényjelek egyértelmű üzenetet közvetítettek: a két kötet között valamilyen furcsa, szívből jövő kommunikáció zajlott, amit a vevő aligha értett.
Lenézett a kezében lévő könyvre, majd fel a polcra, az „Antikváriusnak” nevezett kötetre, ami most már egyértelműen az előbb hallott nyikorgás forrása volt. A felismerés súlyosabban telepedett rá, mint egy porlepte atlasz. Ez már nem csupán egy könyv volt, hanem egy könyv *valaki*. És az a *valaki* most épp a segítségét kérte, kék fonál formájában. Az egész helyzet kezdett egészen abszurddá válni. Mikor lett az antikvárium egy túlméretezett bábszínház, ahol a szereplők könyvjelzőkkel kommunikálnak? A vevő gyomra összerándult, ahogy a polcra helyezett Antikvárius-kötet gerincén egy újabb, alig észrevehető kék fonál öltést látott megjelenni, mintha egy láthatatlan kéz épp most fejezte volna be egy újabb mondatot. Egy új fejezet kezdődött a történetben, és ő volt a főszereplő, akár akarta, akár nem.