242/1. A polcon az Antikvárius — Az új lapozó

A harangzúgás elült, maga után hagyva a fémes illatot, mely makacsul emlékeztetett a friss „mestermunkára”. A vevő, aki még mindig hátrált, hirtelen egy láthatatlan, ám tagadhatatlan akadályba ütközött. A „felvillanyozó felismerés” most inkább tűnt hirtelen, hideg huzatnak a gerincén, mintsem megvilágosodásnak. Ott, ahol az Antikvárius állt – egy pillanattal korábban még hús-vér emberként, egyre magasabbra szökő hanggal – most egy gondosan bekötött kötet pihent egy újonnan megjelent, tökéletesen sima tölgyfa állványon. Borítója mély, nyugtalanító kék volt, ismerős, bonyolult spirális mintázattal, és elegáns, arany dombornyomású betűkkel: „Az Antikvárius: I. Kötet – A Polcra Került Életmű”. Egy apró, díszes könyvjelző lógott a gerincéről, mely gyanúsan hasonlított egy miniatűr, jól megőrzött szemüvegkeretre. Az előző Antikvárius szemüvegkeretére.
A vevő tátott szájjal bámult. Rettegése még mindig érezhető volt, de most egy furcsa, már-már tudományos kíváncsisággal keveredett. Reszkető kézzel nyúlt ki, nem a kijárat, hanem a friss, kék „kötet” felé. Közben a bolt új, finom energiával vibrált. A polcokon lévő többi könyv, melyek eddig mozdulatlanul álltak, most alig észrevehetően eltolódtak, gerincük szinte hallhatatlan *kattanással* igazodott, mintha helyet csinálnának. A fal mélyéről, ahonnan korábban a *csattanások* jöttek, most egy halk, ritmikus *suttogás* kezdődött, mint számtalan lap egyidejű fordulása, mely új történeteket, új kötéseket invitált. A vevő habozott, majd egy sóhajjal, mely félig beletörődés, félig bámulat volt, felvette a frissen bekötött Antikváriust. Kinyitotta. Az első oldal üres volt, kivéve egyetlen, apró, kék spirált a jobb alsó sarokban, mely halványan lüktetett.