241/5. Az új lapozgató — A rendszeresített üdvözlet

A halk csengő hangjára egy új látogató lépett be a Könyvlabirintusba. Ezúttal egy elegáns, kissé idejétmúlt blúzban pompázó hölgy volt, akinek tekintete máris mohón pásztázta a polcokat. Az Antikvárius, aki épp csak lelkiekben archiválta a köpcös úr legújabb, bordó kiadását, érezte, ahogy a szokásos, fakó remény újra felcsillan benne. Talán ezúttal a rendszer… pihenőt tart? Vagy legalábbis kevésbé direkt módon közelít?
„Üdvözlöm a Könyvlabirintusban!” – köszönt az Antikvárius, hangja szárazon surrogott, akár az elfeledett pergamenlapok. Diszkréten a padló felé sandított, próbálván felmérni a gépezet aktivitását. A levegőben halvány, szinte észrevehetetlen zümmögés ébredezett, mint egy mélyen alvó, de már mocorgó rovar. Az Antikvárius alig észrevehetően megborzongott. Reménye, hogy a nap hátralévő része békésen telik, kezdett elhalványulni, mint egy régi könyv lapjain a tinta.
A hölgy elragadtatva fordult felé. „Ó, milyen bájos kis üzlet! Érzem a történelem szagát, és a felfedezés ígéretét!” – lelkendezett, ujjai máris egy poros kötet gerincén táncoltak. Az Antikvárius látott már ilyet. A „felfedezés ígérete” gyakran a „végleges besorolás” előjátéka volt.
Tekintete megállapodott a frissen illesztett, bordó köteten. „Nahát, micsoda különleges darab! Még a rézszínű spirál is milyen elegánsan emelkedik ki a gerincéből. Ez biztosan egy modern kötészet remeke!” – mondta csodálattal. A polcon, immár könyv formájában, a köpcös úr gerince alig észrevehetően megremegett. Vagy csak az Antikvárius képzelte?
A bolt bejáratánál egy magányos réz könyvjelző rezdült meg a légáramlatban, mintha halkan hívogatná a következő történetet.