239/8. A vasalt gerinc – A szabóolló diktátuma

Az Antikvárius pislogott. Nem egyszer, hanem kétszer is, csak hogy biztos legyen benne, amit lát, az valós. Elméje, amely hozzászokott a régi kötetek megnyugtató káoszához és a papír kiszámítható amortizációjához, képtelen volt feldolgozni az kifogástalanul rendszerezett könyvespolcokat. A könyvek, melyek általában évszázadok és elmondhatatlan történetek súlya alatt görnyedtek, most már-már katonás tartással álltak, gerincük éles és hajthatatlan volt. Mintha egy pedáns, láthatatlan inas az éjszaka folyamán alávetésre kényszerítette volna az irodalmat.
Óvatosan közelített a legközelebbi polchoz. Egy hatalmas, bőrbe kötött enciklopédia, mely korábban hajlamos volt véletlenszerűen szétnyílni, most tökéletesen egyenletes élt mutatott. Sarkai, melyek egykor elég élesek voltak ahhoz, hogy vért fakasszanak, most finoman lekerekítettek voltak, mintha valaki smirglivel dolgozta volna meg magát a tudás fogalmát. Az Antikvárius óvatosan végighúzta ujját egy gerincen, port vagy esetleg egy laza szálat várva. Ehelyett valami frissen vasalt, hűvös, sima textúrát érzett, egy olyan érzést, amely teljesen idegen volt az antik könyvek világában.
Tekintete az asztalra tévedt. A gigantikus szabóolló ritmikus *kattanása* folytatódott, fémes szívverésként a különben néma szobában. Kinyílt, megállt, majd halk, határozott nesz kíséretében összecsukódott, mintha magát a levegőt nyeste volna. Az Antikvárius különös késztetést érzett, hogy kiigazítsa a pozícióját, hogy tájékoztassa, az ilyen erőteljes gyakorlat nem illő egy ilyen tiszteletreméltó korú eszköz számára. Gyanította, hogy talán egy új, túlságosan lelkes önműködő mechanizmus lehet, melyet talán arra terveztek, hogy előzetesen levágja a késedelmi díjakat a könyvtári kártyákról.
Megköszörülte a torkát, egy apró, recés hangot adva a gyapjúillatú csendben. „Már csak ez hiányzott,” motyogta, a gondolatra, hogy mostantól minden könyvet külön vasalódeszkára kell tennie. A szabóolló egy pillanatra megtorpant, mintha figyelne, majd lassabban, de mégis határozottan folytatta a munkáját. Az Antikvárius elhatározta, hogy közelebbről megvizsgálja a jelenséget. Elővett egy zsebkönyvet, amelynek gerincét véletlenül még nem sikerült kifogástalanra vasalnia a rejtélyes erőnek, és óvatosan felemelte a szabóolló elé, mintha csak bemutatná neki a következő áldozatot.