239/7. A mintás gerinc — A vasalt könyvtár

Az Antikvárius megfontolt léptekkel indult meg a hátsó szoba irányába, miközben a torkát kaparó, száraz gyapjúszagot egy egészen kézenfekvő elmélettel próbálta semlegesíteni. Meggyőződése volt, hogy a pincéből felszivárgó nyirkosság és a kiömlött tinta párolgása egyszerűen csak fellazította a sarokban felhalmozott, molyette télikabátok szövetét. Elvégre a fizika törvényei makacs dolgok, és egy tisztességes könyvkereskedésben a kísérteties jelenségek mögött szinte mindig a hanyagul kezelt textiláru áll.
Ahogy közeledett az ajtóhoz, észrevette, hogy a padlódeszkák közül előbújó kék fonal már a küszöböt is átlépte, és elegáns, tengerészcsomóra emlékeztető hurkokkal fonta körbe a rézkilincset. Az Antikvárius elégedetten bólintott. Úgy vélte, az önműködő rendszer csupán a huzat ellen védekezik, és a fonalak szigetelésként szolgálnak. Megnyugodva nyúlt a zsebébe a kulcsért, ám ujjai helyette egy darab fehér szabókrétát találtak.
Nem sokat teketóriázott: a krétával húzott egy határozott, egyenes vonalat az ajtófélfára – elvégre a jelölés a precíz leltár alapja –, majd lenyomta a kékbe öltöztetett kilincset. A zsanérok nem nyikorogtak; helyette olyan puha, fojtott hangot adtak, mintha olló siklana végig a selymen.
A hátsó szobába lépve azonban a várt por és könyvhalmok helyett különös látvány fogadta. A polcokon sorakozó nehéz, bőrborítású fóliánsok sarkai hajszálpontosan le voltak kerekítve, a gerincük pedig úgy simult egymáshoz, mint a frissen vasalt nadrághajtások egy komornyik szekrényében. A szoba közepén álló asztalon, ahol korábban a titokzatos vászon feküdt, most egyetlen tárgy pihent: egy hatalmas, sárgaréz markolatú szabóolló, amely emberi kéz nélkül, lassan és ütemesen nyílott és csukódott, halkan harapva a nehéz, gyapjúszagú levegőt.