239/6. A kék varrat — A padló alatti szabóság

Az Antikvárius nem az a fajta ember volt, aki megijed egy láthatatlan varrónőtől, még akkor sem, ha az történetesen a padlódeszkák alól működtette az ipart. Kimért léptekkel közeledett a hang forrásához, miközben a cipője talpa alatt finoman remegett a tölgyfa burkolat. A feszült csendben a kattogás egyre gyorsult, mint egy túlhúzott metronóm, amely kétségbeesetten próbálja utolérni a saját ütemét. A kifutófiú, akinek lábujjhegyen egyensúlyozó alakja immár egy meglehetősen abszurd kerti törpére emlékeztetett, némiképp aggódva figyelte a bolt tulajdonosát.
A pult mögötti résből, ahol a kék tinta korábban eltűnt, hirtelen egy vékony, sötétkék fonal kezdett kibújni. Nem folyadék volt ez már, hanem sűrű, sodort rost, amely pontosan követte a deszkák közötti fúgát. Az Antikvárius lehajolt, sárgaréz monokliját megigazítva, és elégedetten konstatálta, hogy a fonal pontosan olyan öltésekkel rögzíti egymáshoz a meglazult padlóelemeket, mintha egy gigantikus szabásminta széleit tisztázná el a mélyben.
– Látja, fiam – jegyezte meg az Antikvárius a fiú felé sem fordulva –, a precíz könyvelésnek mindig megvannak a maga fizikai leágazásai. Nem érdemes pazarolni a nyersanyagot.
Amikor a fonal elérte a pult lábát, a csuklójába ágyazott spirál hirtelen megfeszült. Az Antikvárius érezte, hogy a mechanika nem csupán passzív szemlélője az eseményeknek: a bőre alatt futó fém alkatrész finom, ritmikus rángatózással átvette a padló alatti varrógép ütemét. Nem fájt, inkább csak olyan volt, mintha a pulzusa egy svájci óragyár tesztpadjává alakult volna át. Óvatosan felemelte a kezét, és megvizsgálta a csuklóján lévő vágást: a spirál apró fogaskerekei között egy apró, kék szösz jelent meg.
A helyzet kezdett egészen otthonossá válni, egészen addig a pillanatig, amíg a hátsó szoba ajtaja alól be nem szivárgott egy jellegzetes, száraz gyapjúszag – pontosan olyan, mint amilyet a frissen vasalt úri szabóságokban érezni.