239/3. A lepecsételt számlap — A kék egyenleg

Az Antikvárius a hátsó szoba selyemfüggönye mögül feszülten figyelte a kibontakozó mechanikai drámát. Belső irányelvei szigorúan tiltották, hogy működés közben zavarjon meg egy önműködő rendszert, különösen, ha az éppen egy gyanútlan harmadik felet készült integrálni a szalon leltárába.
A kifutófiú barátságos bicccentéssel üdvözölte a tölgyfából előbukkanó számlapot. Úgy vélte, ez csupán a modern üzletek extravagáns trükkje, amellyel a borravalót számítják ki a látogató súlya és társadalmi állása alapján. Hogy kifejezze együttműködési készségét, nehéz, öntintázó bélyegzőjét teljes súlyával rányomta a pörgő sárgaréz mutatóra.
A szerkezet fémes csikordulással engedelmeskedett az erőszakos beavatkozásnak. A mutató megakadt a harminckettes osztásnál, mire a pult alól mély, hidraulikus morajlás felelt. A fiú bokájára tekeredett huzalok egyetlen, száraz rántással a pult lábához rögzítették a lábát, miközben a viaszosvászon dobozból halk, elégedett kattanás hallatszott.
Az Antikvárius ekkor látta meg, hogy a szállítólevélen nem a posta pecsétje áll, hanem Henderson úr saját kezűleg bekarcolt monogramja. A mérlegrendszer nem a csomagot adminisztrálta; a fiú hatvankét kilóját használta fel ellensúlyként ahhoz a tizenkét grammhoz, amely a raktárban fekvő textília egyensúlyához hiányzott.
A fiú zsebében lévő üveggolyó ekkor halk pattanással kettéhasadt, és egyetlen csepp sűrű, indigókék tinta indult meg a padlódeszkákon a legközelebbi rézhuzal felé.