239/2. A kalibrált szállítólevél — A tölgyfa számlapja

A zöld kötényes kifutófiú, akit a helyi postahivatalban csak Árnyas fivérként ismertek a lassúsága miatt, elégedetten tapasztalta, hogy a zsebébe pottyant üveggolyó kellemes melegséget áraszt. Úgy vélte, ez csupán a zsebében felejtett borsmentás cukorka és a fizika szerencsés találkozása. Mivel a bolt tulajdonosa továbbra sem bukkant fel, elhatározta, hogy nem vesztegeti az időt: előhalászta öntintázó bélyegzőjét, hogy a szállítólevelet „átvétel igazolatlanul” jelzéssel lássa el.
Ahogy a pultra könyökölt, a padlódeszkák alatti súlyérzékelők finom, hidraulikus szisszenéssel süllyedtek meg alatta pontosan három millimétert. A sárgaréz huzalok ekkor már szoros, elegáns masnit formáltak a bal bokája köré, mintha csak egy precíz szabó vett volna méretet a következő nadrágjához. A fiú bosszúsan rántott egyet a lábán. No, tessék, már megint egy kiálló szeg – mormogta, és megpróbálta lefejteni a fémhuzalt, ám az meglepő rugalmassággal simult vissza a bőrébe, átvéve a testmelegét.
Eközben a pulton hagyott, viaszosvászonból kibomló doboz mélyéről halk, ritmikus kattogás hallatszott, mintha egy elfeledett vekker próbálna visszatalálni a helyes zónaidőhöz. A fiú nem sejtette, hogy a mérlegrendszer nem ellenségeskedésből cselekszik; egyszerűen csak nem tűrhette a számtani pontatlanságot. A hatvankét kiló, amit a fiú képviselt, tökéletesen egyenlegbe hozta volna a mélyraktárban árválkodó, tizenkét grammos rézmutató kilengéseit.
Mielőtt azonban megnyomhatta volna a bélyegzőt, a pult fából készült borítása alatt valami fémesen megcsikordult, és egy apró, sárgaréz számlap emelkedett ki a tölgyfából, közvetlenül a szállítólevél mellett. A számlapon egyetlen mutató pörgött körbe-körbe, kétségbeesetten keresve a nyugalmi pontot.