239/1. A rézbevonatú mérleg — A grammra pontos hiány

A rézbevonatú mérleg tányérja ritmikusan kilengett a mélyraktár homályában, mintha láthatatlan porszemek súlyát mérlegelné. Az antikvárium ajtaja feletti csengő vidáman megkondult, és egy zöld kötényes kifutófiú lépett a helyiségbe, hóna alatt egy viaszosvászonba csomagolt, gyanúsan sercegő dobozzal. Körülnézett a csendes szalonban, de nem talált senkit, csak a pult magányos rendjét és a sarokból szűrődő halk, óraműszerű kattogást.
– Halló! Rendelés érkezett! – kiáltott a polcrendszerek felé, miközben cipője talpa alatt finom fémpor csikordult. Válasz híján az asztalhoz lépett, és letette a küldeményt közvetlenül oda, ahol korábban a nehéz bőrmappa feküdt.
A mélyraktár mérlege erre feszült, fémes kongással reagált. A padlódeszkák réseiből vékony sárgaréz huzalok emelkedtek ki, és finom, szinte barátságos mozdulatokkal kezdték tapogatni a fiú bokáját. Ő ezt csupán a huzat játékának vélte, így unottan fütyörészve várta a gazdát, mit sem sejtve arról, hogy a bolt önműködő rendszere éppen egy új, hatvankét kilós „pótalkatrészt” kalibrál a hirtelen keletkezett hiány pótlására.
A pulton hagyott csomag viaszosvászna ekkor halkan meghasadt, és egy apró, sárgás fényű üveggolyó gurult ki belőle, egyenesen a fiú nyitott zsebébe.