238/4. A garanciális regiszter — A bekarcolt tulajdonos

Az Antikvárius közelebb hajolt, hogy leolvassa a rézszalagra ütött betűket. A tűéles véset nem ritka kéziratra vagy hiányzó kiadványra utalt, hanem a saját nevét tartalmazta: „TÍPUS: A-42 ANTIKVÁRIUS – LEJÁRT GARANCIA”.
– Nahát – mondta a szürke kalapos látogató szelíden, és zsebéből egy kis rézkulcsot húzott elő. – A központban azt mondták, maga már teljesen kiszáradt és szétesett. De a csuklóorsója még meglepően jó karban van.
Az Antikvárius megpróbálta visszahúzni a kezét, ám a fémlemez mágneses satuként rögzítette a spirálját.
– Álljon meg! – sziszegte szaggatottan, miközben belső fogaskerekei ijedten felpörögtek. – Ez tévedés! Én nem alkatrész vagyok, hanem a szalon tulajdonosa!
– Csak volt, uram – felelte a vendég, és határozott mozdulattal behajtotta a nehéz bőrmappát. A szegély precízen rázárult az Antikvárius alkarjára, amely nem csontroppanással, hanem papírszerű surranással simult a lapok közé. – Henderson úr a második oldalon van, maga pedig a harmadikra kerül. A leltár nem tűri a hiányt.
A mappa zárja élesen kattant. A látogató elégedetten a hóna alá csapta a nehéz bőrtokot, átsétált a csendes szalonon, és kilépett az utcára.
A mélyraktár homályos sarkában ekkor halkan ketyegni kezdett egy elfeledett, rézbevonatú mérleg.