239/10. Az egyedi kötés — A szabóság leltára

Az Antikvárius óvatos léptekkel indult meg a bolt eleje felé, ujjai között a frissen gallérozott zsebkönyvvel. A tompa dübörgés a pult felől érkezett, ahol a rézbevonatú mérleg és az önműködő számlap korábban ártalmatlanul ketyegett. Most azonban a tölgyfa pult lapja átalakult: a nehéz fa elemek ritmikus kattogással nyíltak szét, utat engedve egy gőzt kieresztő présmechanizmusnak.
A gép nem papírt munkált meg. A prés alól finoman hajtogatott, tökéletesen vasalt gúnyák csúsztak ki a kiszolgálóasztalra. Az Antikvárius közelebb lépett, és fanyar kíváncsisággal figyelte a folyamatot. A ruhák gallérján apró, elegáns papírcímkék fityegtek, pontosan olyan könyvtári jelzetekkel, mint amilyeneket ő maga szokott a ritkaságok gerincére ragasztani.
Amikor az egyik címkét közelebbről is megvizsgálta, a félmosoly az arcára fagyott. A szövetre írt név nem egy rég elfeledett szabómesteré volt, hanem Henderson úré — a szövet gombjai pontosan megegyeztek az eltűnt asszisztens zakójának mintájával. A gép nem könyveket kötött be textillel, hanem az üzlet személyzetét dolgozta fel legújabb, „egyedi kötésű” kollekcióvá.
Az Antikvárius lenézett a saját csuklójára. A zakója ujjából kiinduló kék öltés nem a zsebkönyvön végződött, hanem mélyen a saját bőre alatt futott tovább. A prés halkan kattant egyet, és a pult mögött lassan kinyílt egy újabb, még üres vállfa — pontosan az ő méretében.
A szomszédos utca felől ekkor lágy, rezes csengőszó hallatszott, mintha a külső ajtó felé egy gyanútlan vásárló közeledne.