238/2. Felderítés — Az ólomnehezék illúziója

Az Antikvárius nem sietett a nyitással. Először vékony, filcből készült ujjbegyével végigsimította a nehéz bőrmappa recés szegélyét, miközben a csuklójába fúródott rugó apró, ritmikus rezgésekkel jelezte: a tárgy tömege nem egyezik meg a látszólagos térfogatával. A látogató idegesen megigazította a szürke kalapját, majd közelebb hajolt.
– Nagyapám hagyatéka – suttogta az úriember, mintha attól tartana, hogy a könyvespolcok árnyékában megbúvó első kiadások kihallgatják. – Különös ember volt. Megszállottan gyűjtötte a kétdimenziós mechanikákat. Azt állította, ez a mappa egy komplett, hordozható présgép, amellyel a térbeli feszültségeket lehet kisimítani. Nevetséges, ugye? Bizonyára csak ólomnehezékek vannak a borítóba varrva a penész ellen.
Az Antikvárius szárazon elmosolyodott. A magyarázat logikusnak tűnt – a laikusok mindig szerették racionális fizikai törvényekkel magyarázni a megmagyarázhatatlant. Ólomnehezékek. Milyen bájosan földhözragadt elmélet. Megfogta a mappa sárgaréz csatját, amely meglepően meleg volt, szinte lázas.
Amikor a zár egyetlen, tiszta fémes pattanással elengedte a bőrt, a mappa lapjai maguktól kezdtek szétnyílni, mint egy lassan ébredő, nehéz szárnyú éjjeli lepke. Az első oldalon nem írás állt, hanem egy tökéletesen lapos, ezüstösen csillogó, fogaskerekekkel sűrűn teleszőtt fémlemez, amelynek közepén egy apró, üres mélyedés tátongott. Pontosan akkora, mint egy emberi csuklóba illő spirál helye. A szalon sarkában álló ingaóra ebben a pillanatban kihagyott egy ütést.