235/9. A rendszer zenéje — Az önjáró leltározó

Az Antikvárius megállt. Jobb mutatóujja, most már önálló életet élve, a tizenharmadik ütés ritmusára rándult meg. A mélyraktár zúgása parancsként hatott, új ütemet diktálva a bolt bonyolult szimfóniájába. Elmosolyodott, vékony, szinte fémes mosollyal. „A rendszer zenéje,” mormolta. „Henderson újabb remekműve. Egy tökéletesebb rezonancia.”
Kalibrált ujja kétszer koppant a poros padlón, határozottan, emberi habozás nélkül. Aztán, mintha láthatatlan szál irányította volna, keze a rég elfeledett leltárkönyv felé nyúlt, üres oldalra lapozva.
Finom, de sürgető vonzást érzett a mélyraktár felé. Nem félelem volt, csupán tagadhatatlan céltudatosság. Minden lépése rezonált a ritmikus zúgással. Szemei, amelyek ritka könyveket kerestek, most sebészi tisztasággal osztályozták a gépeket, az alkatrészekkel zsúfolt polcokat.
A raktár már nem csak búgott; mély, elégedett dorombolást hallatott, mintha üdvözölné őt. Jobb mutatóujja, most már tökéletesen szinkronizált ingaként, megkezdte módszeres munkáját. Mutatott, kopogott, mérte a levegőt, a teret, a súlyt és a térfogatot, mindezt az Antikvárius tudatos gondolata nélkül. Már nem csupán megfigyelője volt a rendszernek; annak kiterjesztése lett, egy integrált érzékelő, egy sétáló, számoló fogaskerék Henderson gépezetében. Ő volt a tökéletesen kalibrált leltározó.
Ahogy eltűnt a mélyraktár árnyai között, a bolt csengettyűje halványan csengett, bár az ajtó zárva maradt. Egyetlen, tökéletesen gömbölyű porcica gurult ki a pult alól, és várakozóan megállt.