236/1. Az önjáró mérnök — A rezonáló rend

A mélyraktár hűvös, sűrű levegője azonnal körülölelte az Antikváriust, mintha épp erre várt volna. Léptei, már nem sajátja, apró, ritmikus kattanásokkal követték a rendszer mély zúgását. Jobb mutatóujja egy eltévedt morzsát emelt fel a padlóról, majd a legközelebbi polc éléhez illesztette, mintha ott lenne a tökéletes helye. A tökéletes rend, a Henderson-i elképzelés, most testet öltött, és az Antikvárius csupán az eszköze volt.
Egy rozsdás csavarkészletre bukkant. Anélkül, hogy tudatosan döntött volna, keze egy apró csavarhúzóért nyúlt, mely épp a zsebében lapult, mintha mindig is oda tartozott volna. A raktár minden egyes csavarját, csuklóját, sőt, a polcok apró ferdeségeit is vizsgálta. A mechanikus pontosság olyan volt, mint egy baljós tánc, amelyet egy láthatatlan karmester irányított. Minden mozdulat hibátlan, minden korrekció azonnali és elkerülhetetlen.
Tudatának egy elhanyagolt szegletében az Antikvárius még felismerte a változást. Egy halk, de kitartó riadalom zúgott benne, ami a mélyraktár monoton búgásával keveredve furcsa, disszonáns szimfóniát alkotott. Külsőleg azonban tökéletes nyugalmat sugárzott. Szemei, melyek egykor a ritka kiadások apró hibáit keresték, most a legapróbb mechanikai anomáliákat szúrták ki, szinte szeretettel korrigálva azokat.
Minden elkészült polc, minden meghúzott csavar után a raktár búgása mintha egy árnyalattal elégedettebbé vált volna. Az Antikvárius elérte az egyik legmagasabb polcot. Egy vaskos kötet, „A tökéletes rendszer anatómiája” címmel, alig észrevehetően imbolygott a peremén. Keze rutinosan nyúlt érte, hogy a helyére tegye. Ám mielőtt megérinthette volna, a kötet magától lebillent, egyenesen a betonpadlóra zuhanva. A becsapódás pillanatában egy apró fémdarab ugrott ki belőle, és egyenest az Antikvárius lába elé gurult, mintha felkínálták volna neki.