235/8. A kalibrált ujj — Az ingaóra tizenharmadik ütése

Az Antikvárius nem szerette a rendetlenséget, pláne nem az elszabadult rugókat, amelyek hajlamosak voltak a legváratlanabb pillanatokban porcicákká és felesleges súrlódási tényezőkké válni. Négykézlábra ereszkedett, s a zseblámpa vékony kévéjével pásztázni kezdte a padlóréseket. A rakoncátlan fémspirál ott vonaglott egy vaskos fenyődeszka repedésében, épp úgy festve, mint egy apró, megriadt hernyó, amely túl sokáig élt egy falióra sötétjében.
– Csak semmi pánik, tiszta fizika az egész – suttogta, miközben a precíziós csipeszével óvatosan megragadta a vergődő acélszálat. Közelebbről szemlélve a rugó anyaga kísértetiesen emlékeztetett arra a speciális, önhűtő ötvözetre, amelyet Henderson úr a legújabb ízületi rögzítőkhöz használt. Az Antikvárius megnyugodva vonta le a következtetést: ez csupán egy orvosi segédeszközből származó feszítőelem, amelyet a modern kor zseniális mérnökei a legelterjedtebb anatómiai szabványokhoz igazítottak.
Hogy elméletét igazolja, a rugót kísérletképpen a saját csuklója belső feléhez illesztette, ahol a bőrén már napok óta egy apró, kerek bemélyedést érzett. Végtére is, a tudománynak a gyakorlatban kell bizonyítania.
A fém azonnal reagált. A kis spirál nemes egyszerűséggel, egyetlen száraz klikk kíséretében beszippantódott a bőre alá, mintha mindig is ott lett volna a helye. Az Antikvárius meglepve tapasztalta, hogy a jobb mutatóujja hirtelen tökéletes, kilencven fokos szögben, rángásmentesen hajlott be, pontosan másodpercenként egyszer. Nem fájt; sőt, rendkívül megnyugtató volt ez a precizitás.
Örömében épp felállt volna, amikor a mélyraktár felől egy mély, zengő hang ütötte meg a fülét. Olyan volt, mint egy monumentális ingaóra, amely épp most ütötte el a tizenharmadik órát.