235/7. A hátrahagyott védőlemez — Az anatómiai szabvány

Az Antikvárius nem hagyta, hogy egy puszta akusztikai rendellenesség kibillentse őt a hivatástudatából. Szilárd, méltóságteljes léptekkel indult meg a hátsó szoba felé, miközben ujjaival öntudatlanul is a mellényzsebében lapuló tizedes rögzítőcsavarokat tapogatta. A sötét ajtórésen belépve a porszemek táncoltak a vékony fénysugárban, amely pontosan a padlón fekvő, hatalmas és fényes acéllapra vetült. A nehéz puffanás forrása ez a lemez volt, amely láthatóan levált a falon futó pneumatikus csővezeték tartószerkezetéről.
Megkönnyebbülten fújtatott egyet. Íme a racionális magyarázat: a rendszer túlterheltsége miatti rezonancia egyszerűen levetette magáról a felesleges burkolatot. Az Antikvárius azonnal munkához látott; elővette zsebéből a kalibráló fogót, és lehajolt, hogy a nehéz acéllemezt visszaillessze a helyére. Ahogy azonban két kézzel megragadta a hűvös fémet, feltűnt neki, hogy a lemez belső oldala nem sík. Finom, anatómiai pontossággal kidolgozott mélyedések tagolták, amelyek kísértetiesen emlékeztettek egy emberi gerincoszlop és a bordák negatív lenyomatára.
– Rendkívül figyelmes – mormogta az Antikvárius, miközben letörölte az acélról a finom olajréteget. Arra a következtetésre jutott, hogy Henderson úr bizonyára egy egyedi tervezésű, ergonomikus hátvédőt hagyott itt a nehéz raktári munkákhoz, amely megóvja a gerincet a pakolás közben. Az, hogy a lemez rögzítőkapcsai hajszálpontosan megegyeztek a saját lapockái közötti apró, bőrkeményedésnek hitt fémgombok méretével, csupán a szabványosítás diadala volt.
Elégedetten állt fel, de a sötét sarokból, közvetlenül a lemez hűlt helyéről hirtelen egy halk, ritmikus kattogás vette kezdetét. Nem a pneumatika búgása volt ez, hanem egy apró, elszabadult rugó fémes, sürgető vergődése a padlórések között.