235/6. Az önleltározás dilemmája — A forgó evidencia

Az Antikvárius egy pillanatra elfeledkezett a leltárkönyv megnyugtató súlyáról. A csipeszben tartott apró fogaskerék immár nem tűnt felesleges ballasztnak, sokkal inkább egy gyanúsan precíz kulcsnak, mely éppen a saját csuklójában tátongó ürességbe illeszkedett. A padlón guruló, nagyobb testvére csak fokozta a helyzet abszurditását.
Rendíthetetlen logikájának utolsó bástyáit mozgósítva, az Antikvárius arra a következtetésre jutott, hogy ez is csupán a rendszer hatékonyságának mellékterméke, egyfajta „pótalkatrészek automatikus kiszállítási szolgáltatása”, amiről eddig nem tudott. Mégis, a második fogaskerék mérete már aggasztóan közelített ahhoz, amit egykor „ujjpercként” ismert.
Lassan lehajolt a guruló fémgolyóhoz, mely megállapodott a szürke filcpapucs orra előtt. A fogaskerék hűvös volt, és valami ismerős, enyhe fémillatot árasztott, mintha nem is a raktár mélyéről, hanem valahonnan sokkal intimebb helyről érkezett volna. A precíziós megmunkálás és a tökéletes egyensúly azt sugallta, hogy ez a darab is „tökéletesen felesleges”, ahogy az első.
Ekkor azonban megakadt a tekintete a hátsó szoba nyitott ajtaján, melyből a második fogaskerék előgurult. A sötét résen át egy rejtett, fényes fémlap villant meg a raktár mélyén. Mintha egy tükör lett volna, vagy egy gondosan polírozott alkatrész, amely éppen most szabadult a helyéről. Az Antikvárius egy pillanatra elbizonytalanodott: talán nem a rendszer optimalizálja önmagát, hanem valami más zajlik? Valami, ami nem szerepel a leltárkönyvben.
A raktár mélyéről eközben egy újabb, tompa puffanás hallatszott. Ezt már nem lehetett a pneumatikus rendszer „tisztulásaként” magyarázni. Ez sokkal inkább hangzott úgy, mintha egy nagyobb, nehezebb tárgy próbálná kivetni magát a gondosan rendszerezett káoszból. Az Antikvárius, aki élete során sosem tévedett, most kénytelen volt elgondolkodni azon, hogy a túlfejlett hatékonyság néha meglepő és fájdalmas formákat ölt.