235/4. A tolerancia-határ — A kalibrált illúzió

Az Antikvárius hideg szakmai tárgyilagossággal mérlegelte a pulton heverő szerszámokat. A kétségbeesés teljesen idegen volt a természetétől; a pánik elvégre nem szerepelt a leltári tételek között, így adminisztratív szempontból nem is létezett. Ha a rendszer szervizkészletet küldött, az csupán annyit jelentett,hogy a pneumatikus vezérlő finomhangolásra szorul.
Összeszűkült szemmel emelte fel a polírozott csavarkulcsot. Ahelyett azonban, hogy a saját kulcscsontja alatti sárgaréz csavarokhoz nyúlt volna, határozott mozdulattal a csőnyílás belső pereméhez illesztette a szerszámot. Szinte minden gépiesített hálózat rendelkezett egy úgynevezett tolerancia-küszöbbel – egy apró, rejtett csavarral, amellyel a túlzottan buzgó érzékelők szigorát lehetett tompítani. A szakértelem nem az önkéntes szétszerelésben, hanem a megfelelő kalibrációban rejlett.
Két finom tekerés után a csővezeték sziszegése mélyebb, megnyugtatóbb tónusra váltott. Az Antikvárius elégedetten igazította meg a nyakkendőjét. A rendszer teljesen logikusan működött, csupán rá kellett vezetni a helyes eljárásrendre.
A pulton fekvő, rezonáló óramű ekkor váratlanul ritmust váltott. A fedelén lévő apró rések kinyíltak, és egy parányi, sötét rézfogaskerék gurult ki a polírozott tölgyfafelületre.