235/1. Az új látogató kalapja — A fémes csengés

A rézharang megnyugtató, kristálytiszta hanggal jelezte az új látogatót. Az ajtóban egy tömzsi, szürke keménykalapos úriember állt, aki megfontolt alapossággal törölte meg cipőtalpát a kókuszrost lábtörlőn. Esőkabátjának sárgaréz gombjain még ott csillogtak a szürke városi köd apró vízcseppjei, s mikor belépett, a vizes posztó fanyar szagát hozta magával.
Az Antikvárius tökéletes, szögletes ívben fordult a bejárat felé. Mozdulatait nem kísérte emberi botlás vagy habozás; egyedül a jobb könyökéből hallatszott egy alig kivehető, gondosan olajozott kattanás. Arcán a megszokott, mészfehér udvariasság mosolya ült – pontosan az a kimért kifejezés, amelyet egy nagy múltú üzlet tulajdonosától elvár a gyanútlan vásárló.
– Miben állhatok a szolgálatára? – kérdezte az Antikvárius. Hangja száraz volt, egyenletes és mentes minden ingadozástól, akár egy precízen behangolt metronóm kattogása.
A jövevény megkönnyebbülten sóhajtott, sárgaréz csatos bőrtáskájából előhúzott egy sötétbarna bársonytokot, majd óvatosan a zöld posztós pultra helyezte.
– Egy rendkívül finom szerkezetről lenne szó – kezdte a férfi, s kipattintotta a tok apró kapcsát. – Apai örökség. Az óramű látszólag hibátlanul jár, ám az utóbbi időben furcsa, ritmikus rezonanciát tapasztalok. Mintha a belseje válaszolni próbálna a helyiségben lévő többi fémtárgy rezgésére.
Az Antikvárius jobb keze automatikusan, milliméteres pontossággal nyúlt a nyitott bársonytok felé. A bőr alatt a réz fogaskerekek halkan összekapcsolódtak, s a pult túloldalán fekvő szerkezet mélyéről egy pont ugyanolyan ütemű, fémes dobbanás felelt.