234/6. A kiszámlázott tulajdonos — Az olajozott végeladási ív

A fanyar gőz gyorsan elült a zöld posztó felett, de az aszalt szilva és a gépolaj nehéz szaga megült a szoba levegőjében. Az Antikvárius finoman megtörölte cvikkerét egy szarvasbőr kendővel, majd a sárgaréz nagyítót közelebb húzta a tiszta pergamenhez. A zsíros, tejszínű folt helyén a papír elkezdett áttetszővé válni, mintha a kiszabadult párlat feloldotta volna a korábbi tintát.
A betűk komótosan, szinte elégedetten átrendeződtek. A „Henderson úr tételének kiegészítése” fejléc nyomtalanul eltűnt, és a helyére egyetlen, végtelenül precíz tételsor került: „A raktárvezető teljes személyes állománya és tudati viszkozitása.” Az eladási ár gyanúsan alacsony volt – pontosan megegyezett azzal az összeggel, amelyet az imént távozó vevő a pulton hagyott a tölgyfa táskába rejtött rézdobozért.
Az Antikvárius önkéntelenül elmosolyodott a bürokrácia szórakoztató tévedésén, ám amikor felkapta a tollat, hogy átírja a hibás bizonylatot, a csuklója nem engedelmeskedett. A jobb kézközépcsontja helyén egy apró, precízen megmunkált réz fogaskerék halkan kattant egyet, ahogy a mechanika átvette az irányítást.
A vevő nem Henderson úr hagyatékát vitte el a tölgyfa táskában. A sűrű, fanyar párlat maga az Antikvárius emberi emlékei és személyisége volt – a pneumatikus rendszer pedig, a maga hibátlan, megkérdőjelezhetetlen logikájával, az így fennmaradt üres szerkezetet végleg besorolta a mélyraktár leltári alkatrészei közé.
Az Antikvárius megszokta a fém szagát a torkában, kisimította a kötényét, és katonás tartással a boltajtó felé fordult. Odakint, a szürke utcán egy halk, rézharangos csilingelés jelezte a következő látogató érkezését.