234/5. A pecséthiányos bizonylat — A fanyar párlat gőze

Az Antikvárius nem tűrte a rendetlenséget, kiváltképp nem a papírmunkában. Határozott léptekkel vonult át az antikvárium hátsó szobájába, ahol a tölgyfa íróasztal biztonságos magányában kiterítette a pneumatikus csőből frissen érkezett, még langyos dokumentumokat. A sárgaréz nagyító lencséjén át a tintával írt betűk hatalmas, gyanakvó fekete bogarakká híztak.
A hivatalos irat szerint Henderson úr hátrahagyott tételei között szerepelt egy bizonyos „viszkózus párlat”, amelynek sűrűségét és tónusát az előírások szerint három tizedesjegy pontossággal kellett volna rögzíteni a végső átadás előtt. Az Antikvárius ujjai ütemesen dobogtak a zöld posztón, miközben a raktár mélyéről felszűrődő, monoton búgást a rendszer abszolút, megkérdőjelezhetetlen diadalaként könyvelte el. Ha a gépezet zenél, a világ rendben van.
A precizitás azonban hamarosan akadályba ütközött. A sárgás pergamen alján, ott, ahol a zárópecsétnek büszkén feszítenie kellene, csupán egy zsíros, tejszínű folt árválkodott. A pecsét hiánya ebben a szakmában felért egy kisebb szentségtöréssel. Az Antikvárius bosszúsan megigazította cvikkerét, és közelebb hajolt.
A folt közepén egy apró, ragacsos buborék ült, amely lassan, szinte provokatívan lélegzett. Amikor a nagyító fémlapja véletlenül hozzáért, a buborék pattanva szétpukkant, és a szoba levegőjét hirtelen átjárta az aszalt szilva és a tiszta gépolaj fanyar, orrfacsaró keveréke.