234/4. A fennmaradó esszencia — A hiányzó pecsét

A rézszámláló tompa, fémes csattanása még el sem ült a pult felett, amikor a szalonkabátos úr gépiesen meghajolt, elégedetten magához ölelte a tölgyfa táskát, és néma léptekkel távozott a bolt súlyos ajtaján keresztül. A rézcsengő csupán egyetlen rövid, kelletlen hangot adott, mint aki maga is siet túlesni a kötelező formaságokon.
Az Antikvárius elégedett sóhajjal simította végig a pult szélét, majd tekintetét a számlálóra szegezte. A kis réztárcsa a 234-es számról lendületesen átfordult a 235-ösre. Ezzel egy időben a pneumatikus csőrendszer mélyéből gurgulázó hang hallatszott, s a sárgaréz nyílásból egy finom, bársonykötésű boríték pottyant a polírozott fa felületre.
A borítékon friss, még meleg vörös viaszpecsét díszelgett, benne egyetlen tömör, hivatalos utasítással: „Henderson úr visszamaradt tételei tisztázatlan eredetűek. Kiegészítő felderítés szükséges a származási helyen.”
Az Antikvárius szemöldöke apró, szakmai rosszallással rándult meg. A raktári rendszer ritkán tévedett, de ha mégis, az mindig bosszantó túlmunkát jelentett. Lenyúlt a pult alá, kiemelte a nehéz, rézveretes felderítő-nagyítót, és felkészült, hogy a beérkező szállítmány származási iratait sorról sorra átfésülje. A mélyraktár felől érkező ütemes morajlás erre egy árnyalatnyit magasabb frekvenciára váltott.