234/2. A sárgaréz doboz — A viszkozitás próbatétele

Az Antikvárius a levegőben dermedt pecsétnyomóval pislantott a tölgyfa táskára. A kaparászást egy fémes kattanás követte, mint amikor egy precíziós rugó feszül pattanásig a sötétben.
– A szállítókonténer belső szellőzője – jegyezte meg a szalonkabátos úr rezséstelen arccal. – Rendkívül érzékeny az akusztikus rezonanciára. A mélyraktár búgása nyilván aktiválta a csillapító mechanizmust.
– Ah, természetesen! – vágta rá az Antikvárius némileg megkönnyebbülten, bár a szeme sarkában vibráló idegesség egészen mást üzent. – A ház mechanikus megoldásai mindig lenyűgözik a laikusokat.
Rácsapta a nehéz rézpecsétet a csomagolási bizonylatra, s az illatos tintával átitatott papírt a pulton át a vevő felé tolta.
A férfi nem a bizonylatért nyúlt. Ehelyett egy apró, csontnyelű kulcsot halászott elő a mellényzsebéből, és rituális lassúsággal a tölgyfa táska két sárgaréz zárjába illesztette.
– Mielőtt véglegesítenénk az átvételt, meg kell győződnöm a tétel állagáról – mondta szárazon, és kipattintotta a zárakat.
A fedél felemelkedett. A táska belsejében nem bársonybélés lapult, hanem egy apró, vákuumozott rézhenger, amelynek kémlelőnyílásán keresztül sűrű, tejszínes köd gomolygott.