234/1. Az új vevő szalonkabátja — A csilingelő belépő

Az Antikvárius komótos léptekkel kapaszkodott fel a mélyraktárból kivezető, csigavonalban tekergő vaslépcsőn. A por- és bőrillatú bolttérbe érve gondosan elsimította kötényét, igazított egyet a szemüvegén, majd szakértő, hűvös mosolyt erőltetett az arcára.
A rézpult előtt egy magas, makulátlanul szabott szalonkabátot viselő úr állott. Fején gondosan kefélt cilinder pihent, kezében pedig egy szokatlanul súlyos, sötét tölgyfából készült táskát tartott.
– Jó napot kívánok – szólalt meg az Antikvárius, és a pult mögé lépett. – Miben lehetek a tisztelt vásárló szolgálatára ezen a meglehetősen sajátos atmoszférájú délutánon?
A férfi lassan felé fordult. Tekintete üres volt és kifejezéstelen, mint egy frissen csiszolt üveggolyó.
– A kifizetett tételemért jöttem – mondta száraz, fémes hangon, majd a pult lapjára helyezett egy kerek, sárgarézből öntött bilétát. – A csőposta már leszállította a nyugtámat, de a csomagolási bizonylat hiányzik.
Az Antikvárius átfutotta a bilétán lévő vésetet. A számsor hajszálpontosan egyezett azzal, amit az imént Henderson úr felporszívózott állapotához rendelt a rendszer.
– Természetesen – bólintott az Antikvárius békülékenyen. – A ház precizitása ismert. Azonnal kiállítom az áruátvételi elismervényt.
A pult alól előhúzta a pecsétnyomót, de mielőtt a papírra csaptatott volna vele, a pulton heverő tölgyfa táska belsejéből halk, szikrázó kaparászás zaja hallatszott.